A kutyáikat is megették, hogy életben maradjanak

A 19. század vége és a 20. század eleje során egy szinte pusztító küzdelem bontakozott ki a még felfedezetlen, jeges világok felfedezéséért és a sarkok eléréséért. A korabeli technológiai fejlettség miatt minden expedíció túlélőkalandnak számított, a hideg, az elégtelen táplálkozás, a lassú haladás, a világtól való elszigeteltség és a korlátozott kommunikáció mind tragédiához vezethetett. Számos ember veszett oda a nemzetek és egyének közötti rivalizálásban. Az expedíciók résztvevői egyszerre voltak kiváló sportolók, a ismeretlen területeket feltérképező tudósok és találékony mérnökök. Sokuk neve feledésbe merült, noha részt vettek olyan hősies korszakban, mint Robert Falcon Scott, Roald Amundsen vagy Ernest Shackleton expedíciói, amelyek az 1922-ig tartó időszakban zajlottak, amikor sem gépek, sem a távközlés nem segíthetett rajtuk. Csak a saját erőforrásaikra és társaikra számíthattak.

A sarkokat támadó expedíciókat mindig egyetlen névhez kötik, így jó néhány csapattag és kulcsember neve feledésbe merült. Pedig tudásuk és tapasztalatuk nélkül aligha lettek volna sikeresek a nagy felfedezők. Az angol Frank Wild öt antarktiszi expedícióban vett részt, Robert Scott-tal tengerészként, Douglas Mawsonnal kutyaszánosként, de Ernest Shackletonnal forrt össze igazán a neve. Elkötelezett társként dolgozott, végakarata is az volt, hogy főnöke mellé temessék, a sírfeliratára pedig azt került: Shackleton jobbkeze. De a tisztelet és elismerés kölcsönös volt. Shackleton sosem hozott döntést anélkül, hogy meg ne hallgatta volna Wildot. Wild vezetőként is bizonyított, az 1916-os expedíció alatt léket kapott, majd elsüllyedt az Endurance nevű hajójuk. Shackleton néhány emberével több mint 1000 kilométeres útra vállalkozott, hogy segítséget kérjen. Míg visszatért, Wild a legénység 21 tagjával maradt az Elefánt-szigeten. Áprilistól augusztusig húzták ki meglehetősen mostoha körülmények között. Készleteik kifogytak, de Wild mindenkit életben tartott, több visszaemlékező szerint nyugodt természetével, állandó optimizmusával és vezetői tapasztalatával tudta fenntartani az egységet.

Tom Crean véletlenül keveredett bele az expedíciózásba. 1901-ben az új-zélandi Christchurchon volt a haditengerészetnél szolgáló ír férfi, amikor megtudta, hogy Scott legénységet toboroz első útjához. Crean ekkor jelentkezett a Discoveryre. Kitartásával és erejével tűnt ki, az egyik legjobb szánhúzó volt. (A sarkvidékeken sokszor az emberek vontatták a felszerelést.) A visszaemlékezésekből az is kiderült, hogy jó humora miatt is szerették társai. Scott az elsők között hívta második, 1910-ben induló expedíciójára is. Crean a táborlánc kiépítésében vett részt. A sarkpont felé haladva több helyen élelmiszert depóztak be, hogy legyen utánpótlása a pontot elérő és visszatérő csapatnak. Crean és néhány társa kis híján oda is veszett, mert olyan jégtáblán vertek tábort, ami elszakadt a parttól. Crean jégtábláról jégtáblára ugrálva ért partot, majd segítséget hívott. Az ír nem került bele abba a szűk csapatba, amelyik a sarkpont felé tartott. Attól 270 kilométerre fordították vissza két társával, William Lashlyval és Edward Evansszel együtt. Utóbbi egyre rosszabb állapotba került, a skorbut tüneteit mutatta. Egyre gyengébb lett, amivel le is lassította az élelmiszeréből kifogyó kis csapatot. A bázisuktól 58 kilométerre úgy döntöttek, Crean egyedül folytatja az útját, és segítséget kér. A néhány darab keksszel és csokival, sátor nélkül útra kelő Crean 18 óra alatt le is tudta az 58 kilométeres távot. Néhány nappal később pedig Evanst is megmentették. Crean néhány évvel később Shackletonnal is kemény napokat élt meg, ott volt abban a csónakban, amellyel 1500 kilométert tettek meg, hogy segítséget kérjenek.

Lawrence Oates mínusz 40 fokban kilépett a sátrából, és belegyalogolt a halálba. Azt hitte, ezzel segíthet még életben lévő társain. Oates 1912. január 17-én Robert Falcon Scott csapatával érte el a Déli-sarkot. Teljesen legyengült, skorbutot kapott, és súlyos fagyási sérüléseket szenvedett. Társainál sokkal gyorsabban épült le, és ezzel az egész csapat mozgását lelassította. A tervezett napi kilenc mérföld helyett csak hármat tudtak teljesíteni. A többieket egy idő után arra kérte, hogy hálózsákjába csavarva hagyják hátra. Nem tették. Két nappal később Oates maga döntött haláláról, kilépett a tomboló hóviharba, és sohasem látták többé. Scottékat így sem tudta megmenteni, körülbelül két héttel később sátruk fogságában ők is meghaltak. A búr háborúban is harcoló Oates Scott Terra Nova expedíciójában a 19 szánhúzó póni ellátásért felelt elsősorban, de jól jött az az ezer font is, amivel beszállt a költségekbe.

Bár Frederick Cook azt állította, hogy már 1908-ban az Északi-sarkon járt, az amerikai Robert Pearyt tekintik az elsőnek, aki elérte a Föld legészakibb pontját 1909. április 6-án. Az amerikai tengerész az 1880-as évektől kezdve vezetett expedíciókat az északi sarkkörön. Grönlandot is megpróbálta átszelni kutyaszánnal, ami nem jött össze neki, de ő bizonyította először, hogy Grönland nem kontinens, hanem sziget. Az Észak-sark meghódításának többször nekifutott, de hiába ért el részsikereket, az időjárás vagy csapatának felkészületlensége mindig visszafordította. 1908-ban startolt el utolsó expedíciója, amivel állítása szerint elérte az Északi-sarkot. Peary közel ötvenfős csapattal, nehéz szánkókkal és 246 kutyával vágott neki a jégmezőn át tartó útnak. Ahogy közeledtek a pólus felé, úgy lett egyre kisebb a csapata, sorra fordította vissza az egységeket. A végén csak ő, hűséges kísérője, Matthew Henson és négy eszkimó maradt. Közülük egyedül csak Peary értett a navigációs eszközökhöz, ezért is vonják kétségbe, hogy elérték az Északi-sarkot. Henson emlékiratában felidézte, hogy Peary végzett mérést a pont feltételezett helyén, de az eredményét nem közölte velük.

Cecil Henry Meares egész életében kereste a kalandot, így lett Scott társa is, de rá nem lehet egyértelműen a hősies jelzőt aggatni. Meares katonaként részt vett a búr háborúban, az orosz-japán háborúban és a kínai boxerlázadásnál is ott volt diplomataként. Közben bejárta a fél világot, eljutott Tibetbe, Szibériában pedig szőrmével is kereskedett. Ezen a vidéken szerezte be az antarktiszi expedícióhoz szükséges kutyákat és lovakat. Meares embereket is toborzott, így aztán orosz tolmácsként is működött. Az Antarktiszon Meares egy táborláncot építő úton, de utána már használhatatlanná vált. Két hónapig nem nagyon törődött a munkájával, mert elhatározta, hogy hazatér 1912 márciusában a Terra Nova hajóval.

Knud Rasmussent a Grönlandon tett kutatásai és utazásai nyomán csak az eszkimók atyjaként emlegetik. A dán apától és inuit anyától származó Rasmussen már gyerekként megtanulta, hogyan kell életben maradni a sarkvidéken. Vadászott és kutyaszánt is hajtott. Miután nem tudott operaénekessé válni, belevágott egy expedícióba. 1902 és 1904 között az inuit kultúrát tanulmányozta. 1910-ben Észak-Grönlandon Thule néven kereskedelmi központot alapított, ami utazásainak is bázisa lett. 1912 és 1933 között hét nagyobb expedíciót vezetett, tízezer kilométereket tett meg. Elsőként járta be kutyaszánon az Északnyugati-átjáró szigetvilágát. Régészeti és néprajzi kutatásokat végzett, az eszkimók eredetét próbálta meg feltérképezni.

Az ausztrál Douglas Mawson először Shackleton Nimrod expedíciójával volt az Antarktiszon. Később Scott is hívta a csapatába, de ő inkább saját expedíciót indított 1911 végén. Fel akarta térképezni az Ausztrália alatt lévő V. György-földet, és el akarta érni a déli mágneses pólust is. A Föld legviharosabb helyén, ahol szél átlagsebessége 80 km/h, de 300 feletti széllökések is vannak, pokoli túrává vált Mawson és két társa, Xavier Mertz és Belgrave Ninnis útja. A katasztrófák sora december 14-én kezdődött, amikor Ninnis az élelem nagy részét és a sátrukat szállító szánnal bezuhant egy hasadékba. Mawson és Mertz visszafordult, de nem sok esélyük maradt, a hónapos útra tíznapnyi élelmük volt. Ekkor kezdték a gyengébb kutyáikat is leölni és megenni. Ebből a húsból táplálták a többi kutyát is. Mertz azonban megbetegedett és meghalt. A hóvakságban is szenvedő Mawson ezután még 160 km-en gyötrődött végig, csodával határos módon még egy hasadékból is kimászott, hogy aztán elérje a táborukat. A hajót, ami visszavihette volna Ausztráliába lekéste, így egy évet várnia kellett hat társával a menedékükben.

Patrick Keohane is Scott Terra Nova expedíciójában vett részt. Az ír tengerész mentálisan és fizikailag is nagyon erős volt, de Scottot nem csak ezzel győzte meg, hogy helye van a csapatban. Arra kérdésre, hogy miért akar bekerülni a misszióba, csak annyit felelt: “Mindig meg akartam nézni, mi van a domb másik oldalán.” Keohane is elindult Scott csapatával a Déli-sark felé, de nem számíthatott rá, hogy el is éri azt. Scott az ellátmány szállításával bízta meg, Keohane először pónit vezetett, majd maga húzott egy megrakott szánt, de a 85° 15′ szélességi körön visszafordította a Cape Evans-i bázisra. Keohane el is érte azt, de többször is bajba került az út során, egyszer 25 percen belül nyolcszor esett bele jéghasadékba. Később ő is annak a csapatnak a tagja volt, amelyik megtalálta Scott holttestét. Keohane később a brit parti őrségnél szolgált, majd a második világháború alatt a haditengerészethez csatlakozott.

Roald Amundsen volt az első ember, aki bizonyíthatóan mindkét sarkot elérte. Az 1926-os repülős expedíciója az Északi-sarkra nem számít különösebben nagy teljesítménynek, de a Déli-sark meghódítása kiváló vezetői képességének is bizonyítéka. A norvég Amundsen eredetileg az Északi-sarkra pályázott, de arról lekésett az 1910-es indulásával. Peary vagy Cook már járt a póluson a hírek szerint. Amundsen ennek ellenére végig arról beszélt, hogy északra megy. Még a legénysége is csak a hajóján tudta meg, hogy az Antarktiszra mennek. Ezt nem tartották túl sportszerű húzásnak akkoriban, még úgy sem, hogy Amundsen üzent a szintén ekkor úton lévő Scottnak, hogy ő is a Déli-sark felé tart. Amundsen 1911. december 14-én el is érte a pólust, 33 nappal hamarabb, mint Scott, jórészt alapos tervezőmunkájának köszönhetően. Az úton több élelmiszerdepót alakított ki, míg Scott nem túl hatékonyan emberekkel és pónikkal oldotta meg a teherszálltást, ő a kutyáiban és a sítalpakban bízott. Amundsen figyelme később a repülést felé fordult, ez is lett a végzete. 1928-ban egy Északi-sark felé tartó mentőexpedíció tagjaként szenvedett légi balesetet.

Az északi sarkvidéket és Grönlandot kutató Fridtjof Nansen nagy újító volt, akinek gyakorlati ismereteit, melyeket az eszkimóktól és számiktól lesett el, későbbi sarkkutatók is felhasználták a túléléshez. A sportolónak is kiváló Nansen volt az első, aki társaival sílécen, a – 45 fokos hideget túlélve szelte át Grönlandot. Az Északi-sark meghódítására tett kísérlete még különösebb volt. Hajójával, a Frammal a Jeges-tengeren át akart eljutni a sarkpontig. Úgy tervezte, hogy a jégtáblák közé befagyó Fram az áramlatok segítségével a pólusig sodródik. Ez az ötlet nem vált be, így Nansen elhagyta a hajót 1895 márciusában, hogy kutyaszánnal érje el a sarkot. Hjalmar Johansonnal azonban a tervezettnél lassabban haladtak, kifogytak a készleteikből, ezért 20 nap után a visszafordulás mellett döntöttek. Rekordot így is döntöttek, mert korábban senki nem járt náluk északabbra. A hazaút sem volt egyszerű, kutyáikat ők is módszeresen leölték, hogy táplálékhoz jussanak. Óráik megálltak, így már a földrajzi helyzetüket sem tudták meghatározni. A Ferenc József-földig jutottak, ahol nyolc hónapig éltek egy földbe kapart lyukban. Nyáron kajakkal indultak dél felé, így futottak bele egy kisebb szigeten Frederik Jackson expedíciójába. Néhány hét múlva hajóval vissza is tértek Norvégiába.(Fotó: My Colorful Past / mediadrumworl / Northfoto)

index.hu