Egy csirke miatt ölte meg a kutyát: a vád szerint villanyoszlophoz vágta az állatot
Vádat emeltek egy abonyi férfi ellen, aki a vád szerint egy csirke miatt végzett egy kutyával. Az ügy első hallásra is döbbenetes, de talán pont az benne a legnehezebben feldolgozható, hogy mennyire banális okból fajulhatott idáig a helyzet. Egy állat élete ért véget, egy gazda pedig azóta is azzal a tudattal él, hogy a kutyáját nem betegség, nem baleset, nem az öregség vitte el, hanem egy emberi döntés, amelyet az ügyészség most állatkínzásként kezel.
A történet még tavaly történt Abonyban. A rendelkezésre álló információk szerint a férfi azért haragudott meg a kutyára, mert az állítólag elpusztított egy csirkét. Egy ilyen helyzet természetesen bosszantó lehet annak, akinek kára keletkezik, de ettől még nem válik elfogadhatóvá az, hogy valaki önbíráskodással, erőszakkal vagy kegyetlenséggel reagáljon. Az állattartásban, szomszédsági vitákban, vidéki környezetben sajnos előfordulhatnak konfliktusok, de ezeknek van jogszerű, emberi és normális rendezési módja. Egy kutya életének kioltása nem ilyen.
Az RTL Híradónak az állat gazdája azt mondta, hogy a férfi őt is megfenyegette. Ez különösen nyugtalanító része az ügynek, mert így a történet már nemcsak egy állat elleni erőszakról szól, hanem arról a félelemről is, amit egy ilyen helyzet egy emberben hagyhat. Aki elveszíti a kutyáját, annak önmagában is elég fájdalommal kell megküzdenie. Ha mindehhez még fenyegetés, kiszolgáltatottság vagy megfélemlítés érzése is társul, az még nehezebbé teszi az egészet.
Az ügyészség most emelt vádat a tavalyi eset miatt. A férfit állatkínzással vádolják, és ha nem ismeri be a tettét, akár 3 év börtönbüntetést is kaphat. Fontos hozzátenni, hogy a bűnösség kimondása természetesen a bíróság feladata, de maga a vádemelés azt jelzi, hogy a hatóságok szerint az ügy eljutott arra a pontra, ahol már büntetőeljárásban kell felelősséget vizsgálni.
Az ilyen esetek mindig erős indulatokat váltanak ki, teljesen érthető módon. Egy kutya sok családban nem egyszerűen „egy állat az udvaron”, hanem társ, családtag, mindennapi jelenlét. Ő az, aki reggel ott toporog az ajtóban, aki ismeri a gazdája lépéseit, aki örül egy simogatásnak, és aki sokszor akkor is kötődik az emberhez, amikor az ember épp nem érdemelné meg különösebben. Amikor egy ilyen állat erőszakos módon pusztul el, az nem csupán jogi ügy, hanem mélyen emberi veszteség is.
Persze egy csirke elvesztése sem semmiség annak, aki tartja őket. A gazdálkodás, állattartás felelősséggel jár, és ha egy kutya kárt okoz, annak lehet következménye. Lehet beszélni a gazdával, lehet kártérítést kérni, lehet jelezni a hatóságoknak, lehet megoldást keresni arra, hogy hasonló többé ne történjen. De a bosszú nem megoldás. A düh nem jogosít fel arra, hogy valaki saját kezébe vegye az ítélkezést, főleg nem úgy, hogy annak egy állat halála legyen a vége.
Magyarországon az állatkínzás bűncselekmény, és az elmúlt években egyre több ügy kap nyilvánosságot. Ez egyrészt szomorú, mert azt mutatja, hogy még mindig rengeteg kegyetlenség történik állatokkal. Másrészt viszont fontos is, mert az ilyen esetek nem maradhatnak csendben. Minél többször derül ki, hogy az állatok bántalmazásának, megölésének vagy elhanyagolásának következménye van, annál erősebb az üzenet: ez nem „magánügy”, nem „vidéki vita”, nem „csak egy kutya”, hanem olyan cselekmény, amelyért felelni kell.
Az abonyi ügyben különösen megrázó az aránytalanság. Egy csirke miatt állítólag egy kutya élete ért véget. Ez az a pont, ahol az ember nehezen talál normális mondatokat, mert bármilyen vita is előzte meg az esetet, az erőszak ilyen formája nem lehet válasz. Egy társadalom állatokhoz való viszonya nagyon sokat elárul arról, mennyire képes együttérzésre, önuralomra és felelősségre. És igen, néha pont az ilyen ügyek mutatják meg, mennyi munka van még előttünk.
A gazdának most nemcsak a kutyája elvesztését kell feldolgoznia, hanem végig kell mennie egy büntetőügy lelki terhén is. Ez sokszor hónapokig, akár évekig is húzódhat, újra és újra felszakítva a történteket. A közvélemény ilyenkor gyors ítéletet mondana, ami érthető, de a hivatalos út a bíróságon vezet tovább. Ott dől majd el, pontosan milyen felelősség terheli a vádlottat, és milyen büntetés következhet.
Az viszont már most biztos, hogy ez az eset sokakban felháborodást váltott ki. Nem véletlenül. Egy állat kiszolgáltatott. Nem tud ügyvédet fogadni, nem tud panaszt tenni, nem tud elmagyarázni semmit. Ha bántják, ha megölik, ha elhallgattatják, akkor csak az embereken múlik, hogy az ügy ne tűnjön el nyomtalanul. Az állatvédők, a gazdák, a szomszédok, a hatóságok és végső soron a bíróság szerepe ilyenkor az, hogy kimondják: az állatok szenvedése nem láthatatlan.
Ez az abonyi történet nem egy kedves kutyás mese, nem olyan cikk, amelynek a végén megkönnyebbülten lehet sóhajtani, hogy minden rendben lett. Itt egy kutya már nem kaphat második esélyt. Pont ezért fontos beszélni róla. Mert ha egyetlen ember is elgondolkodik azon, hogy a dühét nem vezetheti le egy állaton, ha egyetlen állattartó is komolyabban veszi a felelős tartást, ha egyetlen szomszédsági konfliktus is békésebben oldódik meg emiatt, akkor legalább valami értelme marad annak, ami egyébként értelmetlenül kegyetlen.
A bírósági eljárás majd eldönti, milyen büntetés járhat az ügyben. De az üzenet már most egyértelmű: egy állat életét nem lehet indulattal, bosszúval vagy „csak felidegesített” magyarázattal elintézni. Aki állatot bánt, annak számolnia kell a következményekkel. És talán egyszer eljutunk oda, hogy ezt már nem külön kell bizonygatni, hanem magától értetődő lesz.
