Ólom, arzén, akrilamid: mit találtak a kutyatápokban, és mit lehet tenni?
Egy nagyobb nemzetközi vizsgálat megint belenyúlt abba a témába, amitől a gazdik többsége egyszerre lesz ideges és dühös: mi van valójában a kutyatápokban, amiket nap mint nap, évekig ugyanúgy kiborítunk a tálba, teljes lelki nyugalommal, mert „hát ez biztos ellenőrzött”. A kutatás szerint több tucat ismert, széles körben vásárolt kutyatápban az emberi élelmiszerekhez képest sokszoros mennyiségben mutattak ki bizonyos nehézfémeket és egyes, potenciálisan rákkeltőnek tartott anyagokat. Fontos: a szakértők nem azt mondják, hogy holnaptól mindenki éheztesse a kutyáját, hanem azt, hogy a téma túl régóta van félvállról véve, miközben a következmények hosszú távon lehetnek kellemetlenek.
A Clean Label Project jelentése szerint 79 ismert márkát vizsgáltak, és az összevetésben az jött ki, hogy az állateledelekben az emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekhez viszonyítva jóval nagyobb arányban fordult elő ólom, arzén, kadmium és higany, illetve a rákkeltőként emlegetett akrilamid is sokkal magasabb szinten bukkant fel. A számok önmagukban is ütnek: a beszámoló szerint az ólom 12,7-szeres, az arzén 5,7-szeres mennyiségben, a kadmium és a higany nagyjából kétszeres szinten, az akrilamid pedig 24-szeres mennyiségben jelent meg az összehasonlításban. És itt jön az a rész, ami miatt ez nem csak „egy újabb ijesztgetős cikk” kategória: a kutyák többsége nem változatosan étkezik, mint az emberek, hanem nagyon gyakran ugyanazt a tápot kapja hónapokon, éveken át. Ha pedig valami hosszú távon, kis adagokban, folyamatosan érkezik, akkor ott már nem az egyszeri mennyiség a lényeg, hanem a felhalmozódás és az állandó terhelés.
Hogy kerülnek ezek az anyagok a tápba? A magyarázat nem mindig összeesküvés, inkább a nyers valóság: a tápok jelentős része melléktermékekből dolgozik, és ezek között gyakoriak olyan részek, amelyek az állat szervezetében természetes módon „szűrőként” működnek. A máj és a vese tipikusan ilyen, de a csontokból, belsőségekből készült lisztek esetén is előfordulhat, hogy bizonyos szennyezők koncentráltabban jelennek meg, főleg ha az alapanyagok eredete, tisztasága, feldolgozása nem ugyanazon a szigoron megy át, mint amit az emberi élelmiszereknél elvárnánk. A rizs és egyes gyökérzöldségek külön történet: ezek a növények a talajból képesek több arzént felvenni, és ha egy recept erősen ilyen összetevőkre épít, az elvileg növelheti a kockázatot. Nem azt jelenti, hogy „a rizs = méreg”, csak azt, hogy ha valaki évekig ugyanazt a rizses tápot eszi, akkor érdemes észnél lenni.
A legnehezebb része az egésznek az, hogy a hosszú távú hatásokról még mindig kevés a kőkemény, vitathatatlan adat kutyákra specifikusan. A kutatók is óvatosan fogalmaznak: nem lehet automatikusan az emberi határértékeket és következtetéseket ráhúzni a kutyákra, mert más az anyagcsere, más a testtömeg-arány, más az életmód. Ugyanakkor a nehézfémeknél van egy kellemetlen közös nevező: több közülük hajlamos felhalmozódni, különösen a májban és a vesében, és krónikus terhelést okozhat. Ez nem úgy működik, hogy „ma evett belőle, holnap összeesik”, hanem úgy, hogy lassan, alattomosan ad plusz munkát a szervezetnek. Ettől nem kell rettegve ráborítani a kutyára a bio quinoa-smoothie-t (őszintén, a kutyád amúgy is inkább a cipőfűzőt enné meg), de attól még nem rossz ötlet komolyan venni.
A daganatos megbetegedések témája különösen érzékeny, mert könnyű vele pánikot kelteni. A szövegekben gyakran felbukkan az az állítás, hogy kutyáknál a daganatok előfordulása akár sokszoros is lehet az emberekéhez képest. Ennek megítélése bonyolult, mert beleszól a fajta, az életkor, a diagnosztika, az is, hogy a kutyáknál egyes daganatok tényleg gyakoribbak, viszont az embereknél más a statisztikai „játszótér”. Ami viszont biztosabb talaj: ha egy étrendben olyan anyagok vannak jelen tartósan, amelyeknél felmerül a toxikus vagy rákkeltő kockázat, akkor a felelős hozzáállás nem az, hogy legyintünk, hanem az, hogy csökkentjük az egyoldalúságot és a felesleges terhelést.
És akkor jöjjön a rész, ami tényleg használható, nem csak „hú, ez para”. A vizsgálat készítői sem azt javasolják, hogy azonnal mindent dobj ki, inkább azt, hogy a tudatosság legyen a reflex, ne a pánik. Magyarul: ne legyen a kutyád étrendje egyetlen márka, egyetlen recept, egyetlen fehérjeforrás évekig. A váltogatás, az ésszerű változatosság sokszor a legegyszerűbb „biztosítás” arra, hogy ha egy adott termékben valami magasabb, ne abból kapjon napi szinten, kizárólagosan.
Praktikusan ez nézhet ki úgy, hogy időnként márkát cserélsz, és nem mindig ugyanazt a „csirke-rizs kombót” tolod, hanem rotálsz fehérjét is, ha a kutya bírja. Ha kiegészítesz friss étellel, azt is okosan érdemes: főtt, egyszerű, kutyáknak biztonságos alapanyagokkal, kis arányban, és ha bármilyen betegsége van a kutyának, akkor állatorvossal egyeztetve. Nem az a cél, hogy „házi koszt” legyen minden, hanem hogy ne egyetlen, fix összetételű táp legyen az univerzum közepe. Plusz egy apró, de fontos jel: érdemes előnyben részesíteni azokat a gyártókat, akik átláthatóbban kommunikálnak minőségellenőrzésről és vizsgálatokról, mert ahol köd van, ott általában nem a naplementét rejtegetik.
A szabályozás kérdésénél sajnos az a nagy kép, hogy sok országban az állateledelek kontrollja lazább, mint az emberi ételeké. Ez nem jelenti azt, hogy „vadnyugat” van, de azt igen, hogy a gazdik jó része gyakorlatilag bizalomból etet. Márpedig ha a bizalom mellé nem társul elég ellenőrzés, akkor előbb-utóbb jönnek az ilyen riasztó jellegű eredmények, és mindenki néz, mint kutya a porszívóra. A megoldás hosszabb távon az lenne, hogy szigorúbb és egységesebb minőségi standardok legyenek, több független mérés, több nyilvánosság, és kevesebb „hidd el, jó ez” marketing. Addig pedig marad a legkézenfekvőbb védekezés: ne etessünk éveken át ugyanabból az egyetlen forrásból, és próbáljunk okosabban választani.
A mostani eredmények nem azt üzenik, hogy minden kutyatáp veszélyes, és azt sem, hogy holnaptól csak levegőt és szeretetet kapjon a kutya. Azt viszont nagyon is üzenik, hogy a „mindegy, csak legyen tele a tál” korszaknak ideje kicsit tudatosabbra váltani. A kutyád nem robot, a tápja meg nem szenteltvíz. A jó hír pedig az, hogy néhány egyszerű szokással már csökkenthető a kockázat, és közben nem kell feladni az életet, csak kicsit okosabban kell játszani.
