A pániktól a pokrócig – az első este, amikor nem kellett félni
Egy teljesen átlagos napnak indult. A tulsa-i lakos csak vezetett, amikor hirtelen kutyákat vett észre az út szélén. Először egyet, aztán még egyet. Mire feleszmélt, már tizenkét kis test futott riadtan a forgalom közepén.
Valaki hívta a Puppy Haven Rescue-t. És velük együtt jött a felismerés is: ezek a kutyák valószínűleg egy hátsó udvari szaporítótól származnak. Mindegyikük kistestű, pudlival kevert, és ami különösen gyanús: egyikük sem szuka. Csak kanok. Tizenkettő.

Nem kellett sokat találgatni. Amikor egy szaporító már nem tud mit kezdeni a kutyáival – mert túl sok lett, vagy mert nem termelnek hasznot –, egyszerűen elengedi őket. Elhagyja. Kidobja, mint egy törött játékot.

A kutyák szutykosan, éhesen és teljesen összezavarodva kerültek az alapítványhoz. Ketten más helyre kerültek, tízet a Puppy Haven önkéntesei vittek magukhoz – a kutyusok ideiglenes otthonokba kerültek, ahol végre először érezhették, milyen biztonságban aludni.

Az első éjszaka nem volt könnyű. Reszketés, bizonytalan tekintetek, szobasarkokba húzódás. De aztán valami elkezdett oldódni. Egy kis simogatás. Egy apró farokmozdulat. Két kutya, akik egymás mellé feküdtek. Egyikük még kiment a kertbe. És talán először nem kellett attól félni, mi jön a következő percben.

A következő hetekben mindenki átesik az alap csomagon: fürdetés, oltás, ivartalanítás. És aztán jön az, amire titkon mindenki vár – az új család. A valódi. Az, ahol nem hasznot várnak tőlük, hanem csak… társaságot, hűséget, egy kis melegséget a kanapén.

„A szívünk megszakad attól, amin keresztülmentek – de ugyanakkor ott van bennünk az is: végre vége van” – mondta az alapítvány vezetője.
És most már csak az van hátra, hogy valaki válassza őket. Örökre.