Állatkínzókból lesznek a brutális gyilkosok

Olvasási idő:19 Perc, 26 Másodperc

Miért is kell komolyan venni az állatkínzást és az állatok ellen elkövetett erőszakos cselekedeteket? – teszik fel sokan a kérdést, amikor állatvédők a törvények további szigorítását sürgetik az állatkínzókkal szemben. Freud több mint száz évvel ezelőtt leírta, hogy az állatkínzás a kegyetlen gyilkosságok előszobája. A nagy tudós elmélete máig foglalkoztatja a szakembereket. Az állatbántalmazások, családon belüli és más erőszakos bűncselekmények között húz párhuzamot a Veszprémben élő, aktív állatvédő, Katona István. Kutatásain alapuló tanulmányát változtatás nélkül közöljük.

“Ajánlom ezt az összefoglalót 20 év után elhunyt, legőszintébb barátom, tanítóm, Picúr (1993-2013) kiskutyám emlékére.” Katona István

„Az állatbántalmazás az erőszak és az agresszió megnyilvánulásának egyik formája. Az erőszak márpedig nagyon ritkán jelentkezik elkülönülten, azaz ha valaki erőszakos az állatokkal, nagyon nagy valószínűséggel, mással, más körülmények között is hajlamos az erőszakosságra. Éppen ezért nem véletlen, hogy az állatkínzásos esetek túlnyomó többségében az elkövető, vagy környezete más erőszakos cselekedeteket és bűncselekményeket is elkövet.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az állatbántalmazásokkal nagyon gyakran összefüggésbe hozható a családon belüli erőszak, és sok esetben még számos bűncselekmény, úgymint: kábítószer-birtoklás és fogyasztás, illegális fegyverbirtoklás, állatviadalok szervezése, csalás, lopás, csempészés, gyilkosság, a lista szinte végtelen. Egy tanulmány (Arluke & Luke, 1997) kimutatta, hogy amennyiben a hatóságok komolyan vennék az állatkínzásokkal kapcsolatos bejelentéseket, sok, igen veszélyes bűnözőtől lehetne megtisztítani az utcákat.

Az állatkínzásokat felfoghatjuk egyfajta erőszakosságra figyelmeztető jelzésként, mely igen bonyolult kapcsolatban áll a családon belül tapasztalható erőszakossággal (is).

A családon belüli erőszak nem csak egy egyszerű, elítélendő dolog, sokkal több és összetettebb annál. Az erőszakos cselekedetek hatással vannak a család minden tagjára, főként az erőszakos események közvetlen elszenvedőire, de közvetett úton mindenkire, akik az eseményeket bármilyen formában érzékelik.

Ezt a komplex kölcsönhatási-rendszert a mindennapokban is megfigyelhetjük, mert egy családon belül valójában nem csak a családtagok közötti közvetlen kölcsönhatások befolyásolják a család tagjainak fizikai, lelki állapotát. A rendszer ennél sokkal bonyolultabb. A családtagok közvetlenül, vagy közvetetten hatással vannak egymásra, a távolabbi rokonokra, egymás barátaira, ismerőseire, egymás tárgyi és eszmei értékeire, kedvenceire, állataira, vallási, filozófiai nézeteire, és többek között még a szórakozási, kulturális, sportolási, táplálkozási szokásaira is. Ez a kölcsönhatás-rendszer tele van visszacsatolásokkal, mellékhatásokkal, erősítésekkel és csillapításokkal. Minden hatásra visszahatás is keletkezik, de egyáltalán nem biztos, hogy csak az okozóra hat vissza. Ezért egy erőszakos környezet az egyébként szelíd és nyugodt érintettekből is képes agresszív cselekedeteket kiváltani. Azonban ami legfőképpen megbonyolítja, hogy ugyanaz a hatás, más-más személyiségekből teljesen eltérő reakciókat válthat ki.

Egy bántalmazás kiválthat a bántalmazást elszenvedőből agresszív cselekedetet, de ellentétes viselkedési formákat is eredményezhet, a bántalmazott visszahúzódóvá, zárkózottá válhat. Hogy melyik utat fogja ’választani’ a bántalmazott, abban a genetikai háttér, az erőszakosságra való hajlamosság is fontos tényező.

A személyiség a genetikai háttér, azaz a veleszületett személyiségtípus és a környezet kölcsönhatásának eredménye! De ne feledjük, ha akarjuk, a tudatunkkal egy szintig le lehet küzdeni az öröklött hajlamainkat. Az „én már csak ilyen vagyok” mondást általában a gyenge emberek használják, és/vagy azok, akik igazából nem is akarnak változtatni.

Az erőszakos cselekedetek elkövetői általában személyiségtípus, genetikai háttér, elkövetési mód, kiváltó okok, stb. alapján viszonylag jól csoportosíthatóak. Az imént felsoroltakban összetett összefüggések, törvényszerűségek fedezhetőek fel. Ilyen törvényszerűségek után kutat a kriminálpszichológia, mely a bűnözésnek a társadalmi jelenségek szociálpszichológiai hátterével, az egyedi bűnözővé válás pszichés okaival és a megelőzés pszichológiai módszerével foglalkozik.

Célja: A lélektan törvényszerűségeire építve segítse feltárni a bűncselekmény indítékait, az elkövetését és a következményeit.

A kriminálpszichológusok egyértelmű összefüggéseket tártak fel az erőszakos elkövetők háttere (anyagi, szociológiai, genetikai, pszichológiai, stb.) és az elkövetési mintázat (erőszakosságuk kifejezési módja) között.

A többszörös elkövető az áldozatokat általában valamilyen általa kiválasztott, közös tulajdonságuk alapján választja ki. Ez is egyfajta mintázatot követ. Ilyen közös tulajdonság lehet pl.: bőrszín, nem, külső megjelenés, védtelenség, vallás, faj és így tovább. A rituális sorozatgyilkosoknál, vagy például a nemi erőszakot elkövetőknél általában könnyebben meghatározhatóak a választásuk alapjául szolgáló tulajdonságok. Sokan azt gondolják, ha valaki hirtelen felindulásból követ el valamit, akkor az már egyáltalán nem is válogat az áldozatok között. Persze nem minden esetben, és nem olyan szűk halmazban, de mégis válogathatnak, akár tudat alatt is, ami abban is megnyilvánulhat, hogy elönti-e egyáltalán a düh, vagy nem, azaz hagyja-e azt eluralkodni önmagán, vagy nem. Pl.: egy vézna, ámde agresszív alak, aki hajlamos a hirtelen felindulásból elkövetett erőszakos cselekedetekre, nem biztos, hogy egy nála háromszor nagyobb, spártai harcossal (akinek kard lóg az oldalán) is elkezdene pattogni, amiért az véletlenül a lábára taposott. Ellenben, ha egy nála gyengébb tenné ezt, a vézna, agresszív elkövetőnk hagyná, hogy elborítsa az agyát a düh, és szegény vétlen lábtaposót bántalmazná. Tudjuk, hogy a hirtelen felindulásból való elkövetések is idegi kontroll alatt állnak, még ha annyira nem is tudatosan. Az előző példánkban a vézna, ámde annál agresszívebb szereplőnk azért ’kegyelmezett’ meg a spártai harcosunknak, mert tudta, hogy ha támadna, akkor biztosan meghalna. Tehát ebben a példában az elkövető az áldozatát az erőviszonyok alapján válogatja meg (ha egy gyenge embert bánt, kisebb a kockázat, mintha egy spártai harcossal küzdene meg). De többek között dönthetne még pl.: tetteinek következménye alapján is (ha egy embert bánt, nagyobb a kockázat, mintha egy állatot bántana, de ha egy gyereket bánt, akkor kisebb a kockázat, mintha egy felnőttet bántana, mivel a gyerek kevésbé képes megvédeni magát).

A fentebb említett kifejezési minták gyakran továbbadódhatnak akaratlanul is.

A gyermekek univerzális, mindenre fogékony, érzékeny, bonyolult kis lények, nagyon fontos odafigyelni, hogy milyen hatások érik őket a kritikus időszakokban, mert a pozitív és negatív mély behatások nagymértékben befolyásolják személyiségük további alakulásának útjait, ami kihathat akár életük végezetéig is.

Egy egészséges jellem kialakulásában ezért nagy szerepe van egy olyan illetőnek (respektábilis személy), aki közvetíti a megfelelő, követendő példákat, mintákat a gyermeknek.

Azonban a gyermek nem csak a megfelelő példákat sajátíthatja el, hanem mindent, amit lát és tapasztal. És itt megint hangsúlyozni kell, hogy a kiforrott személyiség a genetikai háttér, és a környezet kölcsönhatásának végterméke, amit ennek ellenére tudatosan, önfejlesztéssel mégis formálhatunk.

A tanulás alapja az utánzás!

Nagyon fontos megérteni a gyermekek fejlődésére való hatásokat, mert az állatkínzásokkal kapcsolatos és azzal összefüggésbe hozható, erőszakos cselekedeteknek elsősorban ők a főszereplői, mint elkövetők, vagy mint áldozatok.

Ezt azonban nem feltétlenül kell közvetlenül értelmezni, ugyanis számos esetben, mikor egy felnőtt által elkövetett erőszakos cselekedetet látunk, valójában az annak idején, a gyerekkorában megélt hatásokra kialakuló és bevésődött reakcióinak lehetünk a szemtanúi. Azaz a felnőtt magában hordozza, egy a gyermekkorában ’helytelenül’ feldolgozott eseményre adott, ’helytelen’ válaszreakcióját.

Az erkölcsi normák elsajátítása során a következő okokból léphetnek fel zavarok:

– A gyermek életében a következetesség és a megfelelően alacsony szintű követelmény nélküli szeretet következtében, vagy éppen egy csonka család esetében a megfelelő, követendő példákat mutató személy hiánya miatt nem alakul ki az elfogadott és tisztelt személy alakja. A követelménnyel támasztott szeretettől is lehet a gyerek abnormális. Pl. „csak akkor szeretlek, ha…”, vagy amikor úgy szeretjük a gyereket, hogy ha rosszat csinál, akkor semmi büntetést, vagy negatív visszajelzést sem kap (újabban szabadelvű nevelés névvel illetve).

Elviekben minden nevelés alapja az kellene, hogy legyen, hogy ha a gyerek rosszat csinál, akkor kap valami büntetést (nem fizikait), és emellett el is magyarázzák neki, hogy azt a büntetést miért kapta = következetesség. Hasonlóan lehet nevelni az állatokat is, de mivel ők összefüggéseiben nem értik ezt a furcsa nyelvet, amit mi emberek beszélünk, velük még következetesebbnek és türelmesebbnek kell lennünk. Nagyon szomorú, hogy sokan nem fogják fel, hogy annak ellenére, hogy az állatok igenis értelmesek és intelligensek, alapvetően nem értik a mi jeleinket. Éppen ezért és az emberi butaságból fakadóan az állatbántalmazás fogalmát nagyon gyakran kimerítik az állat nevelési célzatú büntetése során is, mint pl.: amikor valaki azért veri meg a kutyát, mikor végül hazatér, mert az elszökött. A gazda azt hiszi, hogy ekkor jót tesz, pedig ezzel csak azt éri el, hogy a kutya a hazatérést, a gazdával való találkozást és a verést társítja magában.

A kutyában bizalmatlanság és félelem fog kialakulni a gazdája iránt, amelyről tudjuk, hogy nem a jó kapcsolatok alapja. Ugyanezt válthatja ki gyerekek esetében is a rosszul kommunikált, vagy magyarázat és valós indok nélküli büntetés.

-A gyermek életében a brutális, rideg bánásmód következtében nem alakul ki a követendő személy formája. Legalábbis azzal szemben, aki bántja őt. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy azért is kötődhet az adott személyhez, mert félelmet kelt benne, vagyis azért „szereti”, hogy megfeleljen neki, azért követi, utánozza, hogy megfeleljen neki, és ne bántsa (azonosulás az agresszorral).

-Van a gyermek életében követendő személy, jelen van a szeretet és a fegyelem kettős együttese, de ez a személy nem a társadalmilag elfogadott erkölcsi normákat közvetíti a gyerek számára.

Amikor állatbántalmazásról hallunk, felmerül bennünk a kérdés: “Miért csinálhat valaki ilyet?”

Egy felmérés (Kellert and Felthous (1985: 1122–1124) szerint gyerekek és fiatalkorúak nagy százalékban a következő indíttatásból követnek el állatbántalmazást:

irányítási céllal (fegyelmezés, vagy “képzés”)
bosszúállás az állaton
faj, vagy fajta iránti előítéletek miatt (macska utálata)
hogy elérjék az állat agresszivitását (az állat támadási hajlamát fokozó “tréning” során)
saját agresszió kiélése céljából (célba lövés)
más emberek szórakoztatására
más embereken való bosszúállás céljából (az ellenség állatát bántja)
ember iránti ellenségesség állatra való kivetítése (ha az eredeti emberi cél megtámadása túl kockázatos lenne)
szadizmus megtapasztalása (az állat szenvedésének élvezete)

egyéb motivációk:

kíváncsiság, kísérlet
nyomás hatására (pl.: beavatási feladat, de saját döntésen alapszik)
hangulatjavítás (unalom, vagy depresszió ellen)
bestializmus, azaz szexuális kielégülés céljából
erőltetett (egy erősebb egyén kényszeríti rá)
állathoz való kötődés (állat megölése, hogy megakadályozza mások általi kínzását)
állati fóbiák (félelmen alapul)
vallási, rituális áldozatbemutatás
gyermekbántalmazóval való azonosítás (a bántalmazott gyermek az állattal, mint bántalmazója kivetülésével próbál hatalmi harcot vívni)
utánzás (azt teszi, amit a felnőttektől lát)
posszttraumatikus játék, azaz újra eljátssza a rajta traumát kiváltó eseményeket, csak most önmagát egy állattal helyettesíti
önsebzés (állatot használ a saját testét károsító cselekményhez)
főpróba, vagyis állatokon gyakorol, mielőtt embereken is elkezdené a bántalmazást
érzelmi bántalmazás (pl.: testvér állatát bántani, hogy a testvérnek rossz legyen).

A fentebb felsorolt indítékokból kis képzelőerővel könnyen összerakhatjuk, hogyan is függ össze az állatkínzás a családon belül elkövetett erőszakos cselekedetekkel.

Egy példa: Lee Boyd Malvo, egykori washingtoni kisfiú elbeszélése alapján azért lőtte agyon a kóbormacskákat csúzlival, mert az anyja mindig megverte, ha a cicája az ágyában aludt, és belepiszkított abba, így megutálta a macskákat.

Az ehhez hasonló berögzült, torz válaszreakciók azonban felnőttkorra sem múlnak el nyomtalanul. Malvo barátunk valószínűleg sosem szerette meg a cicákat.

Azokban a családokban, ahol állatkínzásokat jelentenek, nagy számban a család egyes tagjai is erőszakos cselekedetek elszenvedői.

A családon belüli erőszak és állatkínzások nagy százalékban való együttes előfordulására az egyik lehetséges magyarázat az áldozatok egyik szembetűnő, azonos tulajdonsága, amely akiszolgáltatottság.

Egy állat hasonlóképpen kiszolgáltatott, mint egy gyermek, vagy egy védtelen nő, ritkább esetben férfi. Hogy megértsük, képzeletben bújjunk kicsit egy agresszív elkövető bőrébe!
Most nagyon dühös vagyok, és ezt le szeretném vezetni. A jól bevált verést választom, attól mindig megnyugszom. Mikor megverek valakit (valamit) isten vagyok, uralkodom felette, én döntök életről és halálról, ilyenkor senkinek nincs hatalma felettem. Persze nem szeretném, hogy visszaüssön, ezért egy nálam jóval gyengébbet fogok választani, vagy valami tehetetlent, börtönbe sem szeretnék kerülni, így olyat választok, aki nem fog feljelenteni, mert ahhoz gyenge, vagy nem képes rá. Szeretem látni a félelmet az áldozatom szemében, bosszút állok rajta minden engem ért sérelemért. Ahogy anno velem is tették, és ahogy a vagány haverjaimtól láttam… Hmm, melyik legyen? A kutya, a gyerek, vagy a macska? Nem is tudom… a macska a múltkor megkarmolt, mikor pofon vágtam… legyen a macska, most visszakapja, és senki sem tudja meg.

A kapocs a családon belüli erőszak és az állatbántalmazások között a

KISZOLGÁLTATOTTSÁG.

Több, az USA-ban végzett kutatás szerint a bántalmazások elől menekülő, menedékhelyet igénylő nők 85%-a számolt be háziállataik bántalmazásáról is. ((Walton-Moss, Manganello, Frye, & Campbell, 2005) Ascione, Weber, & Wood, 1997). Egyéb felmérések azt mutatják, hogy azok, akik elismerték, hogy gyermekkorukban állatot kínoztak, normálisnak gondolják, ha a feleségük kap egy-két pofont (Flynn, 2000).

Egy felmérés során a kutatók gyermekbántalmazás gyanúja miatt 53 családot vizsgáltak meg, és a vizsgált családok 60%-ánál dokumentáltak állatbántalmazásokat (DeViney, Dickert, & Lockwood, 1983). Azonban, mikor olyan családokat vizsgáltak, ahol már konkrétan fizikai gyermekbántalmazások történtek a megfigyelés alatt, ez a szám 88%-ra emelkedett, és a legtöbb esetben a bántalmazó szülő volt az, aki sérüléseket okozott az állatnak, vagy megölte azt.

Több tanulmány is rámutatott, hogy a sorozatgyilkosoknak, brutális elkövetőknek, iskolai lövöldözőknek (az USA leghírhedtebbjei közül néhány: Ted Bundy, Jeffrey Dahmer, Albert) szinte kivétel nélkül fellelhető volt a múltjukban az állatkínzás (Cohen, 1996; Miner, 1999).

A családon belüli erőszak valamivel nehezebben deríthető fel, mint az állatbántalmazás. Azonban szerencse a szerencsétlenségben, hogy az állatbántalmazások felkiáltójelként üvöltenek a valószínűsíthető, egyéb erőszakosságokra mutatva. Ezt erősíti meg az US. Nemzeti Iskolai Biztonsági Tanács, az Oktatási Osztály, az Amerikai Pszichológiai Társaság és a US. Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács is (Randour, 2004).

A felderítést nehezíti, hogy a családtagok félnek, vagy egyszerűen ehhez szoktak hozzá, anyagi, vagy más függésben állnak bántalmazójukkal, esetleg annyira szeretik, hogy inkább elviselik a sérelmeket, mintsem feljelentsék az elkövetőt. Ráadásul sajnos a mai napig (2013, ami a civilizált társadalom egyik hatalmas szégyenfoltja) a jog sem áll megfelelően a családon belüli erőszak áldozatai mögött. Bár ez egy valóban kényes ügy. Bejelentés hiányában a hatóságok is tehetetlenek, és a családon belüli erőszak eseményeit általában az otthon ’védelmező’ falai között, tanúk hiányában nehéz észlelni, de még ha akad is tanú, sokan úgy gondolják, nem dolguk beleavatkozni a családi ügyekbe. Az állatok ellen elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban azonban az elkövetők gyakran kevésbé körültekintőek, az állat nem tud beszélni, ráadásul nem érzik olyan súlyosnak a bűncselekményt, mintha egy ember ellen követnék el. Ezért több nyomot és tanút hagynak maguk után, vagy egyáltalán nem is foglalkoznak a nyomok eltüntetésével. Sőt, sok esetben nem is tudják, hogy bűnt követnek el, azt gondolják, hogy nekik joguk van ehhez ’hiszen csak egy állatról van szó’. Aztán néhányan, még ha tudják is, nem értik, hogy miért számít az egyáltalán bűncselekménynek, amit tesznek, és úgy gondolják, a hatóságok sem veszik komolyan. Az utóbbi sajnos részben igaz is, mivel az állatvédelmi törvény ellenére, az eddig lefolytatott állatbántalmazással kapcsolatos tárgyalásokon nem sok letöltendő szabadságvesztést szabtak ki azokra, akikre végül rábizonyították bűnösségüket. Szerencsére azért úgy tűnik, hogy akadnak már olyan esetek is, mikor a bíróság szerint indokolt a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása. (pl.: Jogerősen hét hónap letöltendő fogházbüntetésre ítélt állatkínzás és más bűncselekmények miatt a Fővárosi Bíróság egy férfit

(http://hirszerzo.hu/hirek/2011/1/5/20110105_allatkinzas_orjonges_foghaz).

Az állatvédelmi szervezetek viszonylag könnyebben férkőzhetnek az elkövető közelébe, ha kapnak egy bejelentést, azonban a tanúk ebben az esetben is félnek, ráadásul ők sem tudják pontosan mi is számít bűncselekménynek és mi az, ami nem. Ezért nagyon fontos az oktatás. Tehát ha az állatvédők kapnak egy komoly bejelentést, a helyszínre mennek, és sok esetben elég csak az állat életkörülményeit, reakcióit megfigyelni, hogy egyértelmű legyen, van-e alapja a bejelentésnek. A látottakból aztán következtetni lehet a család szociális, erkölcsi és egyéb hátterére, majd ezeken keresztül az esetleges családon belüli erőszakosságra is. A családon belüli erőszak felderítése azonban sokkal nehézkesebb, mert nem mindig vannak fizikai nyomai, és a pszichés jelek felismerése komoly szakértelmet igényel.

Ami nincs ilyen szoros összefüggésben a családon belüli erőszakkal, de közvetetten mégis fontos, hogy az állatkínzók között akadnak még olyanok is, akik úgy kínozzák az állataikat, hogy nem is tudnak róla, sőt azt gondolják, hogy az állathoz mérten megfelelően bánnak azzal. Tipikus példa erre a vidéken még mindig általánosságban jellemző kutyatartás, mikor a kutya 1m-es láncon éli le életét attól kezdve, hogy rátették a nyakörvet, és moslékot kap enni (’jobb’ esetben), de a gazdája mégis azt mondja, hogy szereti a kutyáját, mert jó kutya. Az ilyen gazdák valószínűleg nem képesek felismerni a szenvedés (testi és lelki) jeleit, ami az empátia hiányához, érzéketlenséghez vezethet. Persze az állat gondatlan tartása fakadhat magának a gazdának a rossz életkörülményeiből is. Ne tartson állatot az, aki nem képes megfelelő körülményeket biztosítani neki. Ez egy rossz szokás, ráadásul ezt a rossz szokást akaratlanul is belenevelhetik a következő generációba.

Éppen ezért nagyon fontos megérteni azt is, hogy az állatkínzás és az erőszak nem csak egyirányú összefüggésben léteznek egymás mellett. Tehát nem csak az az irány működhet, hogy ha a gyermeket erőszak veszi körül, akkor nagy valószínűséggel állatokat fog kínozni, hanem visszafelé is működik.

Ha nem tanítjuk a gyermekünket együttérzésre, empátiára, ha nem figyelünk oda a gyermekünkre a kritikus időben, mikor még nincs tudatában annak, hogy a normális, gyermeki kíváncsiság által táplált kísérleteivel szenvedést okozhat az állatoknak, ha nem magyarázzuk el neki, hogy ezt nem szabad, mert az állatnak fáj, akkor a gondatlan tartás, az állatok kínzása, az erőszakos megnyilvánulások teljesen normálisnak és megszokottnak tekintve fognak bevésődni a tudatába. Nagy valószínűséggel később majd ezen ’bevésett’, erőszakos viselkedésminták célkeresztjébe embertársai is bekerülnek.

A sorozatgyilkosok és egyéb bűnözők példáit áttekintve be kell látnunk, ha nem kezeljük megfelelően a gyermekkori állatkínzásokat, azok nagyon súlyos következményekkel járhatnak (Huesmann, Eron, Lefkowitz, & Walder, 1984; Eron, Gentry, & Schlegel, 1994).

Az állatok nem megfelelő megítélésének valószínűleg az egyik fő oka a róluk kialakított torz kép, mely a társadalomban él. Ugyanez a torz kép élt a gyarmatosítókban az őslakosokról, vagy a rabszolgatartó társadalmakban is, ahol a rabszolgákkal úgy bántak, mint az állatokkal. Elég szoros a párhuzam. A rabszolgák tudtak beszélni, mégis tárgynak, idióta, semmirekellő fogyóeszköznek tekintették őket. Azt mondták róluk, hogy primitívek, nincsenek érzelmeik, pont olyanok, mint az állatok. Szerencséjükre a rabszolgák külsőleg nagyon hasonlítottak az isteneikre (azaz a rabszolgatartókra), ráadásul képesek voltak emberi nyelven is kommunikálni, így ki tudták harcolni maguknak a szabad életre való jogukat, el tudták mondani, hogy éreznek, be tudták bizonyítani, hogy tudnak gondolkodni, és hogy ők is istenek. Ekkora szerencséje már nem volt az őslakos népek mindegyikének. Sikerült is eltörölni a Föld színéről néhány igen fejlett kultúrát.

Az állatok nagy része viszont külsőleg sem hasonlít ránk, nem az Isten képére teremtődtek, legalább is a széles körben, erőszakosan elterjesztett, nyugati kultúrában megtalálható nézetek szerint, és még emberi nyelven sem tudnak beszélni.

Ebből aztán egyenesen kell következnie annak, hogy az állatoknak nincsenek érzelmeik, nem éreznek fájdalmat, nem tudnak gondolkodni, csak egyszerű, mozgó biotárgyak, nem igaz?

Hát persze, hogy nem, ahogy a rabszolgák sem tárgyak voltak. Az állatok is éreznek fájdalmat, álmodnak, vannak gondolataik és érzelmeik is. Érthetetlennek tűnhet, hogy a tudomány némely képviselői, azaz kutatók, tanult, művelt emberek, valamilyen szinten a mai napig kétségbe vonják ezt. Kétségbe vonják arra hivatkozva, hogy nincs rá kézzelfogható, megfelelően tudományos bizonyíték. Ez a hozzáállás onnan eredeztethető, hogy annakidején az állatok világképünkbe való elhelyezésével elsősorban a vallások és filozófiai irányzatok foglalkoztak.

E két vonal neves képviselői közül eleinte jó néhányan (pl.: Arisztotelész, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, René Descartes) meg voltak győződve arról, hogy az állatok az ember alá rendeltek, és nem rendelkeznek erkölccsel, érzelmekkel, sőt, sokáig úgy gondolták, hogy fájdalmat sem éreznek. Az érzéstelenítés nélküli állatkísérletek ellen csak a XIX. században indult el Angliából egy civil mozgalom, melynek hatására törvényi korlátozások születtek az Egyesült Királyságban. Szerencsére számos elismert tudós (pl.: Charles Darwin, Konfucius, Donald Griffin) felismerte, hogy a korábbi, faji alapú diszkriminatív nézetek labilis alapokon állnak, és megteremtették a kognitív etológia tudományának alapjait. Ez a tudományág az evolúcióelméletet is felhasználva vizsgálja az állati viselkedés hátterét, mint az érzelmek, kívánságok, feltételezések, és számtalan bizonyítékot sikerült már feltárni, melyek cáfolják az állatok érzéketlen tárgyi mivoltát (David DeGrazia, 1996). Mégis, hiába a sok bizonyíték és józanész, az állatok alárendeltségéről kialakult kép bár változni látszik, hosszú ideje öröklődik generációról generációra, és hatalmas erőkkel próbálják elnyomni a változásokat. Még a szólásainkban is ott van a tudatalatti propagandaként használt állat jelző, melyet, ha emberre használunk, akkor a jelentése negatív. Pedig kevés olyan faj él ezen a planétán, ami akkora pusztítást okozott már, mint az ember. Ez az ellenállás részben érthető is, hiszen ha elismernénk, hogy az állatok ugyanolyan jogokkal szültnek erre a bolygóra, mint mi, azzal óriása gazdasági és erkölcsi dilemma elé állítanánk az emberiséget, ami hatalmas változásokkal járna.

De addig sajnos annak ellenére, hogy az emberek többsége szereti az állatokat, Magyarországon a hatóságok és a közemberek többsége még mindig nem veszi komolyan az állatkínzásokat. Sokan azt gondolják, hogy az nem fontos, és hogy az állatvédők eltúlozzák ezt a témát.
Azonban a fentieken elindulva, és kicsit utána olvasva a tényeknek, egyértelműen látszik, milyen komplex és bonyolult összefüggések vannak az állatbántalmazások, a családon belül elkövetett erőszakos cselekedetek és egyéb súlyos bűncselekmények között. Nehezíti még a dolgot, hogy hazánkban nincs hivatalos állatvédelmi szerv, és hogy a különböző alapítványok néha egymással is küzdenek a hírnévért, a több, nem megfelelően ellenőrizhető felhasználású bevételért, miközben egymással mocskolódnak, egymásra mutogatnak, és ez alatt az állatok érdeke a háttérbe szorul.

Pár hónapja egy a családon belüli erőszak ellen dolgozó szervezet aktivistája aláírásokat gyűjtött a család védelmét szolgáló törvények szigorításáért, és megkért, hogy írjam én is alá. Miközben aláírtam, megkérdeztem, hogy kapcsolatban állnak-e valamilyen állatvédő szervezettel, és elmeséltem neki kb. 5 mondatban, milyen nagy összefüggések vannak az állatkínzások és családon belüli erőszak között. Erre ezt kérdezte tőlem lesajnáló hangon: Mi az, te ilyen nagy állatvédő vagy?

Részben ezért készítettem el ezt az összefoglalót, részben pedig azért, mert magyar nyelven alig található erről szóló cikk, sőt, szerintem az állatvédő szervezetek többsége nem fektet elég nagy hangsúlyt erre. Felhívják a figyelmet, hogy ne bántsd az állatokat, illetve, hogy tegyél ellene, de hogy az élet, ezen belül az állatok iránti tisztelet, vagy az erkölcsi vonatkozás mellett miért is ilyen fontos még ez az egész, azt nem magyarázzák meg. Így aztán nem jut el az üzenetük a passzívan nézelődő emberekig, mert ők továbbra is úgy érzik, semmi közük hozzá. Pedig a családon belüli erőszakot sokkal inkább a magáénak érezheti bárki, mint közvetett, vagy rosszabb esetben közvetlen érintett. Talán ezen összefoglaló alapján sikerül nekik is megérteni, hogy az állatvédelemért való küzdelemmel igazából önmaguk miatt küzdenek.

Meg kell, hogy értsük, a sorsunkat mi magunk irányítjuk, és ha meg sem próbálunk tenni a minket körülvevő negatívumok ellen, nem lesz változás.

A pozitív változás egyik legnagyobb gátja az ego, a közömbösség és a tétlenség.

Támogató ereje pedig a cél érdekében való összefogás!

Befejezésként a fentieknek fényében szeretném megszólítani és megkérni a témában érintett összes alapítványt, egyesületet, klubot, szervezetet, bármilyen csoportosulást és természetesen a magánembereket, hogy a cél érdekében tartsanak össze, kommunikáljanak, tartsanak oktatásokat és segítsék egymást!

Az imént felsoroltakon keresztül, de főként velük együtt leginkább a hivatalos szervek vezetőit, a döntéshozókat szeretnénk elérni, hogy vegyék komolyan ezt a témát, és változtassanak pozitív irányba.

A teljességre való igény hiányában tudományosnak nem tekinthető, azonban fontos információt tartalmazó háttéranyagnak szánom ezt a dokumentumot az állat- és családvédelmi előadásokat tartó oktatók számára, de bárki szabadon használhatja, sokszorosíthatja megtartott, eredeti formájában és tartalmával, természetesen a forrás, szerző megjelölésével.

A javításért és kritikáért köszönettel tartozom:

Katona Emese gyógypedagógusnak,
Csávics Adrienn állatvédőnek,
Dobó Tímea állatvédőnek és

Papp Bernadettnek.

Források:

Állatokkal és gyermekekkel szembeni erőszak, családon belüli erőszak és erőszakos bűncselekmények: a kapcsolat, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni! Fehérkereszt állatvédő liga

The Abuse of Animals and Domestic Violence: A National Survey of Shelters for Women Who Are Battered, Frank R. Ascione, Ph.D, Claudia V. Weber, M.S., and David S. Wood,
Utah State University, Logan, Utah Originally published in Society and Animals, 1997, 5(3

First Strike: TheViolence Connection, The Humane Society of The United States, 2001

The Abuse Of Animals And Domestic Violence: A National Survey Of Shelters For Women Who Are Battered, Frank R. Ascione, Claudia V. Weber, and David S. Wood Society and Animals, 1997 5(3)

Animal Abuse and Youth Violence, Juvenile Justice Bulletin (2001. 09.) U.S. Department of Justice, Office of Justice Programs, Office of Juvenile Justice and Delinquency Prevention

Taking Animals Seriously: Mental Life and Moral Status (’Vegyük komolyan az állatokat: mentális élet és erkölcsi státus’), David DeGrazia, Cambridge University Press, 1996

Az állatok jogai, David DeGrazia, Oxford University Press, 2002

http://omegahirek.hu/