Egy valóban farkasok által „nevelt” indiai fiú esete ihlette A dzsungel könyvét

Olvasási idő:5 Perc, 52 Másodperc

Rudyard Kipling angol író A dzsungel könyve című, 1894-ben megjelent novellagyűjteménye egy Maugli nevű fiú történeteit meséli el, akinek egy tigris megölte szüleit, és egy farkasfalkában nevelkedett. Az állatok társadalmához szokott fiú felnőttként sem illeszkedik vissza teljesen az emberek közé. A Disney által többször is filmvászonra vitt történet az önmegismerést, valamint az ember és természet közötti harmóniát középpontba helyező boldog végkifejlettel zárul. Kevesen tudják azonban, hogy Maugli történeteit egy jóval tragikusabb, megtörtént eset ihlette.

Dina Szanicsár fiatal felnőttként, valamikor 1889 és 1894 között

Vad fiú a dzsungelben

Az „igazi” Maugli neve Dina Szanicsár volt, és valóban farkasok csoportja fogadta be – élete első néhány évét úgy töltötte, hogy magát is farkasnak tekintette. Amikor vadászok rátaláltak egy barlangban, a legközelebbi árvaházba vitték.

Az intézményt működtető misszionáriusok megpróbálták a kimaradt emberi tudást átadni neki, kezdve az alapokkal: a két lábon járással és a beszéddel. Mint kiderült, a fiú túl sok időt töltött a vadonban – az emberi viselkedés és az állati ösztönök közti szakadékot nem sikerült áthidalnia.

1867-ben az észak-indiai Bulandsahr kerületben (a mai Uttar Prades állam területén) egy este a sűrű erdőben lopakodó vadászok csoportja úgy látta, egy farkasfalka által lakott barlang bejáratát a falka egyetlen tagja őrzi. A vadászok arra készültek, rajtaütnek az őrködő állaton, azonban ahogy megközelítették zsákmányukat, egyszerre ledermedtek: meglátták, hogy nem farkas, hanem egy kisfiú, aki nem lehet több hat évesnél.

A fiú nem futott el, de nem is merészkedett közelebb a vadászokhoz. Amikor kérdezni próbálták, nem válaszolt. A vadászok nem akarták hátrahagyni, így magukkal vitték. Végül az Agra városában működő Szikandra Misszió árvaházába vitték, ahol a misszionáriusok a Szanicsár, azaz hindi nyelven „szombat” nevet adták neki, mivel szombati napon érkezett hozzájuk.

Visszailleszkedni az emberek közé

Az árvaházban rövidesen egy újabb nevet is kapott: „Farkasfiú”. A misszionáriusok arra a következtetésre jutottak, hogy a gyermek – valamilyen oknál fogva – születése után rövidesen szülei nélkül maradt, így a kezdetektől farkasok nevelték, és sosem lépett érdemi kapcsolatba emberekkel.

A szemtanúk beszámolói szerint a korai időszakban a fiú viselkedése sokkal inkább hasonlított az állatokéra, mint az emberekére. Csak négykézláb közlekedett, és nehéz volt neki akár csak felállni is két lábra. Kizárólag a nyers húst volt hajlandó megenni, és sok időt töltött azzal is, hogy csontokon élezte fogait.

„A könnyedség, amellyel négy lábon közlekedik, egészen meglepő” – írta az árvaház szuperintendense, Erhardt Lewis egy levélben egy távoli kollégájának. „Mielőtt beleenne bármilyen ennivalóba, megszagolja, és ha nem tetszik neki az illata, eldobja.”

Morgás, vonyítás és dohányzás

Szanicsárral két okból is nehézkes volt a kommunikáció. Először is nem értett semmilyen emberi nyelven, így nem tudtak neki elmagyarázni semmit, és ő maga sem tudta kifejezni magát a farkasszerű morgásokon és vonyításokon kívül.

Másodszor pedig az emberi gesztikulálást sem értette a legalapvetőbb szinten sem. Míg az esetek többségében, ha két ember nem beszél közös nyelvet, bizonyos mértékig képesek párbeszédet folytatni elnagyolt gesztusokkal, illetve tárgyakra vagy emberekre való mutogatással. Mivel azonban a farkasok nem képesek ujjal mutatni, Szanicsár számára még a jelbeszéd eme alapvető eleme sem volt értelmezhető.

E tényező szintén amellett szól, hogy fejlődése rendkívül korai szakaszában elszakadhatott az emberektől, így valóban igazi csoda, hogy életben maradt a vadonban.

Habár idővel látszott, hogy érteni kezdte a misszionáriusok beszédét, ő maga sosem tanult meg beszélni. Eddigre a beszédhangok képzésének megtanulásához már minden bizonnyal késő volt, az agyi fejlődésben már túl volt azon az életkoron, amikor ez még lehetséges lett volna.

Összességében azonban ahogy egyre több időt töltött az árvaházban, úgy öltött egyre emberibb külsőt a farkasfiú. Megtanult két lábon állni és járni, és – a misszionáriusok állítása szerint – egyedül képes volt felöltözni is. Ami biztos, hogy súlyosan rákapott az egyik legkárosabb emberi szokásra, a cigarettázásra.

Állítólag nem volt egyedül

Érdekes módon a beszámolók szerint nem Szanicsár volt az egyetlen elvadult gyermek, akit a Szikandra Missziónál neveltek. Ha hihetünk Lewis szuperintendens írásainak, a későbbiekben két másik fiú és egy lány is hozzájuk került, akiket hasonló körülmények közt találtak meg a dzsungelben.

Egy utazó beszámolója szerint az árvaház annyi „farkasgyermeket” fogadott be az évek során, hogy egy idő után nem lepődtek meg különösebben, ha egy újabb, az erdőben talált „kölyökkel” állítottak be hozzájuk. Éppen ellenkezőleg, a gyermekek „nem keltettek nagyobb meglepetést, mint a napi adag hentesáru kézbesítése.”

Egyes források arra utalnak, hogy India más részein is találtak hasonló gyermekeket, akik rendszerint hasonló, misszionáriusok által működtetett árvaházakba kerültek. Mivel minden esetben az itt dolgozó emberek jelentik az egyetlen forrást a gyermekekkel kapcsolatban, annak kérdése, hogy valóban „elvadult” gyermekekről van-e szó, nem teljesen tisztázott. Dina Szanicsárról több beszámoló, illetve fényképek is fennmaradtak, továbbá az ő esete tekinthető az elsőnek, így története némileg jobban alátámasztott, mint a többieké.

A téma kutatói szerint könnyen lehet ugyanis, hogy a misszionáriusok a sajtófigyelem – ezáltal pedig a nagyobb érdeklődés, illetve esetleges adományok – kedvéért találták ki e gyermekeket. Más elméletek szerint a gyermekek többsége valóban létezett, azonban sokkal valószínűbb, hogy különös viselkedésük valamilyen szellemi vagy fizikai fogyatékosságnak volt betudható, nem pedig annak, hogy állatok nevelték volna őket. Az már végképp nem állapítható meg, hogy ilyen esetekben a környezetükben lévők akaratlanul vagy szándékosan jutottak-e téves következtetésre.

A „vad” gyermekek sorsa

Habár közelebbről nem lehetséges megerősíteni Dina Szanicsár életének részleteit, más, hasonló sorsú gyermekek a közelebbi múltban is előfordultak szerte a világon. A leghíresebb eset talán az ukrán Okszana Malaja esete: az 1983-ban született nővel kiskorában szinte egyáltalán nem törődtek alkoholista szülei, így a ház körül élő kutyákkal töltötte ideje nagy részét.

Amikor a gyámhatóságok rátaláltak, hét és fél éves volt (a hatóságok azután kezdték keresni a gyermeket, hogy a nyilvántartásban észrevették, hogy sosem lett iskolába íratva), ám nem tudott beszélni, és minden tekintetben úgy viselkedett, mint egy kutya – Szanicsárhoz hasonlóan kizárólag négykézláb közlekedett.

A fiú a későbbiekben is úgy ült, ahogyan azt az állatoktól láthatta

A nagy médiafigyelem által kísért eset jól mutatja, hogy megfelelő körülmények biztosításával még egy ilyen súlyos hátrányból induló gyermeknek is lehet esélye a boldog életre: hosszú évek terápiája során Okszana nem csupán beszélni és az emberi normák szerint viselkedni tanult meg, de állásra is talált egy tanyán, és párkapcsolatban él.

Az 1960-as és 1970-es években Indiában, úgyszintén Uttar Prades államban két másik fiút is találtak néhány év eltéréssel a vadonban, akik úgy viselkedtek, mint a farkaskölykök. Közös, tragikus vonása a történetüknek, hogy mindketten igen korán meghaltak, a különböző források által közelebbről meg nem határozott emésztőrendszeri betegségben.

Sajnos Dina Szanicsár sem élt hosszú életet: nagyjából 35 éves lehetett, amikor a kor egyik legelterjedtebb betegsége, a tuberkulózis végzett vele 1895-ben. Habár rövid élete nagy részét az emberek közt töltötte, sosem tudott teljesen beilleszkedni közéjük.

Története ugyanazon okból tart számot az érdeklődésre, mint az általa inspirált fiktív Maugli történetei: az embert mindig lenyűgözi annak gondolata, hogy valakit egy, a sajátjától teljesen eltérő környezet mennyiben neveli mássá.

mult-kor.hu