Szívszorító történet arról, ahogy a labrador reagált szeretett gazdája elvesztésére

Magdolna szívszorító történetet osztott meg a legnagyobb hazai kutyás Facebook csoportban: néhány évvel ezelőtt karácsonykor elveszítette férjét, akit nem csak a család, de a család kedvence, a labrador is meggyászolt, egészen megható módon. Magdolna így írja le szívszorító időszakot:

Ha megengeditek, akkor megosztok egy nagyon fájdalmas, emléket veletek. Közel 4 éve történt…Hosszú évek óta jól bevált szokás volt, hogy férjem, a kutyám és én december 23-án minden évben elindultunk Karácsonyt ünnepelni a szüleimhez, Erdélybe. Ugyanez történt 2013 decemberében is, annyi különbséggel, hogy a férjem indulás előtti napokban rosszullétre panaszkodott. Kértem, hogy ne menjünk. Ha nem érzi jól magát, maradjunk itthon, de ő hajthatatlan volt. Ragaszkodott a szokásokhoz. Hazamentünk. Másnap kórházba került és január 2-án meghalt…Halála napján, amikor hazaértem a kórházból, Balukám a kapuban állt. Látszott rajta valamiféle idegességgel kevert szomorúság. Leült elém és nem engedett tovább. Szemei magyarázatot követeltek: Mi történik? Hol van a barátom? Hol hagytad őt? Sírva hajoltam le hozzá, megsimogattam a buksiját és mondtam neki: A gazdi elment, már nem jön haza velünk, mostmár csak ketten maradtunk….és mintha értette volna, még szomorúbb szemekkel nézett rám.

Mancsát a kezemre tette, kicsit kihúzta magát és sóhajtott egy nagyot. Ha nem is értette, de egészen biztos érezte, nagyon szomorú vagyok. A hazaindulás napján idegesen kerülte az autót. Kinyitottam a hátsó ajtót, de nem szállt be. Ott állt és kérdőn nézett rám. Megállt az ajtó előtt, leült és nagyon szomorú szemekkel nézett. Bármilyen szépen kértem, segítség nélkül nem szállt be….Egész úton szomorú volt, néha felvette a fejét és megnézte az üres ülést, utána pedig sóhajtva visszaengedte. Amikor hazaértünk, sírva rohant be a házba, bejárta az udvar minden zugát. Utána leült a lábam elé és ismét kérdőn nézett rám: Hol van a gazdi? Nem találom! Hol van? Nem képzelődtem, könnyek voltak a szemében….Puha mancsát simogató kezemre tette, fogta és a szemembe nézett. Nem pislogott csak nézett szomorúan. A tekintetében benne volt minden fájdalma: A gazdimat akarom! Add vissza nekem őt! Mondtam, hogy nekem is nagyon hiányzik, de bízzon bennem, vigyázni fogok rá….Minden reggel ketten együtt reggeliztek. A férjem széke mellé ült és fejét a combjára tette. A férjem, falatozgatott neki is. Amikor Baluka úgy gondolta, hogy kicsit megfeledkezett , mert nem kapott „katonát” akkor fejével megnyomta a combját….Másnap reggel, leült a férjem széke mellé és türelmesen várt.

Szemében remény látszott: Jön, biztos, hogy jön, itt várok türelmesen. Soha nem volt olyan, hogy ne jött volna….Eltelt egy óra, Balu még mindig ott ült. Aztán eltelt még egy, akkor már lefeküdt a szék elé, szemében ismét megjelent a szomorúság. Ez így ment kb. egy hétig, utána már úgy indított, hogy a szék elé feküdt és órákig várakozott. Sok nap múlva, egy reggel, elhatároztam, hogy enni fogok. Leültem a helyemre. Balu felemelte a fejét és rámnézett. A szemében kérdés volt. Még a fejét is oldalra biccentette kicsit. Aztán felült és úgy nézett. Nagyfiú velem tartasz?- kérdeztem tőle. Felállt és odajött hozzám. Megcsóválta a farkát és leült a székem mellé. Adtam egy falatot a szájába, azután még egyet és még egyet. Utána pedig a combomra tette a fejét. Ott ült türelmesen, buksiját a combomon tartva. Kis idő elteltével éreztem, hogy megnyomta fejével a combomat: Figyelj csak, itt vagyok, nem érzed? Adhatnál nekem is valamit, ha úgy gondolod. De tényleg, csak akkor ha úgy gondolod, egyébként itt sem vagyok…. Azóta, ha időm engedi, kettesben „reggelizünk”. Ott ül a székem mellett, fejét az ölembe teszi és szerényen jelzi, hogy ne feledkezzem el róla….Az a szeretet, amit tőle kapok, elmondhatatlan…Mert a szavak, csak elrontanák azt az érzést… Ezt csak érezni lehet…. Szeretet terápia…. Amit csak egy tiszta lelkű kutya adhat….Megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel, szeretettel és hűséggel….