A legjobb döntése volt, hogy lemondott a kutyájáról

Egy szerda reggelen kávémat kavargatva elektronikus leveleimet olvasgattam. Szinte minden áldott reggelem így kezdődik. Mindig eltöprengek rajta éjjel kettő körül emberek miért nem pihennek, alszanak és miért levelek írására pazarolják az időt és energiát. A többségét a kollégáktól kaptam, éppen csak átfutottam őket. Aztán egy számomra ismeretlen feladó nevén megakadt a szemem.

Levele roppant udvarias, tömör és lényegre törő volt, szinte jeges és mindeközben racionális. Van egy féléves fajtatiszta spánielje, az alábbi oltásokkal rendelkezik, nem kívánja megtartani, kéri mihamarabbi átvételét, dátum, aláírás.

Üdvös lenne, ha egy ilyen levél után az ember azonnali megoldást tudna ajánlani és valaki máris szaladna a kis gézengúzért, ám erre a legprofibb állatvédő csapat sincs felkészülve, pláne akkor, ha nincs óriási nagy baj a háttérben. A gazdival folytatott telefonbeszélgetésem kicsit olyannak tűnt számomra, mintha 100 esztendőt ugrottunk volna vissza az időben legalább.

Károly hideg eleganciával, roppant egyértelműen  és szigorúan magázódva közölte, hogy mit szeretne, meghatározta a találkozó helyszínét és időpontját , én pedig mint a kis szolgálólány  mélyen hajlongva, hajbókolva figyeltem minden rezdülését, amit majd teljesítenem kell. Károly hangja, viselkedése, modora annyira nem volt életszerű, hogy nem is tudtam, mire véljem.  Őszintén eltöprengtem. Miért hagyom, hogy ezt tegye velem? Miért vettem fel a rám kiosztott szerepet? Miért nem faggatom? Miért nem engedem közelebb magamhoz?

A térképen megnéztem a találkozónk színhelyét, egy ipartelep volt. Verőfényes, tavaszillatú szombati napon ennél ideálisabb programja nem is lehet egy húszas évei közepén lévő nőnek, mint idegen férfiakkal találkozgatni egy kietlen telepen, egy kölyökkutya elhozása miatt.

Nem ért csalódás. Az irdatlan vaskapu mögötti gyárudvar az utolsó négyzetméteréig aszfaltozva, rámpák végig az épület oldalában. Hosszú, régi majorsági épületekre emlékeztető felépítmény, ipari hűtők és kompresszorok zaja tölti be az udvart.

Károly jóval fiatalabb, mint azt telefonon sejtettem. Valahol a harmincas évei körül járhat. Farmernadrág és könnyű ing a viselete, mégis érezni rajta, nem olcsó darabok. Kézfogása kemény és magabiztos, tekintete viszont megtört, fáradt és elkínzott.  Bemutatkozás után szinte sürgetve terelget irodája felé aláírni a papírokat, amiket előre kinyomtatott az átruházáshoz. A lába alatt ténfergő kajla, ugribugri kis kölyökre, kiről lemondani készül, ügyet sem vet. Az irodája makulátlan, mint ő maga. Hellyel nem kínál, tolja elém a dokumentumot, adja a tollat, mutatja hol a szignóm helye, mintha legalábbis nem tudnám, holott egy általam szerkesztett példányról beszélünk.

Szemem sarkából látom radiátor előtt kényelmes kutyapárna és játékok itt-ott szétszórva. A szereteten kívül van itt minden, ami egy kölyökkutyának kellhet, konstatálom, de valami nem hagy nyugodni. Valami, ami zavarja a képet. Nem bírom ki, felteszem a kérdést. Miért? Mit vétett, miért nem kell már? Csak int, vigyem a kutyát, a felszerelést, vigyek mindent. Figyelem az autóba bepakolás közben, olyan, mint egy pókerjátékos. Semmit nem árul el az arca.

Végül a kis kajla spániel is érdeklődve helyezkedik el az autóban. Gyönyörű fekete-fehér bundácskája úgy táncol rajta, mint egy túl méretes kabát.  Komikus jelenség, nagyon nem illik ebbe a komoly jelenetbe. Okos kis gombszemeivel pedig kérdőn néz, szinte emberien értetlenül. Némán figyelem az eseményeket. Sem egy simogatás, sem egy utolsó ölelés a gazdi részéről. Már indulni készülök, de Károly megállít és visszahív az irodájába.

„Elmondom! – sóhajtja, és belekezd. – Minden, amit itt lát, azt én hoztam létre azért, hogy a családom soha ne nélkülözzön. Feldolgozással és fagyasztott élelmiszer értékesítésével foglalkozom. Néhány hete innen indultam az anyósomhoz, a feleségem meg otthonról a gyerekkel. Családi születésnapra voltunk hivatalosak. Az autópályáról való lehajtás előtt nem sokkal a szembe jövő forgalomban iszonyatos baleset történt. Felismertem az autót, bármennyire nem akartam elhinni, tudtam, hogy a családom ül benne. A sok sávon átjutni szinte lehetetlen volt a forgalom miatt. Ülve, némán és tehetetlenül nézetem az eseményeket. Mire az első segítség megérkezett, lángokban állt minden. A tűz nem kímélt senkit és semmit. A gyerekem és a feleségem utolsó útja volt ez. Soha nem szálltak ki az autóból. Beni, akit most elvisz, az ő közös születésnapi ajándékuk lett volna. A feleségem és a gyerekem egy dátumon születtek és egy véletlen miatt egy napon is haltak meg. Nem tudok ránézni erre a kutyára, nem tudom szeretni, még a nevét se kimondani. Csak a fájdalmat és veszteséget juttatja eszembe.”