Oxigént kapott a rémült tacskó és a nyuszi a budapesti lakástűz után
Vannak hírek, amelyeknél az ember egy pillanatra megáll, nagyot nyel, aztán csak annyit mond: na, ezért kell még hinni az emberekben. Egy budapesti lakástűz után pontosan ilyen jelenet játszódott le, amikor a mentők nemcsak egy bajba került nőt láttak el, hanem a lángok és a füst közül kimentett két apró állatról sem feledkeztek meg: egy tacskóról és egy nyusziról.
A tűzesethez a napokban riasztották a segítséget. A helyszínre érkező tűzoltók egy füstmérgezett nőt, valamint két rémült kisállatot mentettek ki az épületből. Ilyenkor minden perc számít. A füst alattomosabb, mint maga a láng: pillanatok alatt megtölti a lakást, marja a tüdőt, elhomályosítja a tudatot, és nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is ugyanolyan veszélyes. Egy kutya vagy egy nyúl pedig nem tudja kinyitni az ajtót, nem tudja elmagyarázni, hol fáj, csak menekülne, bújna, kapkodná a levegőt. Ha van igazán kiszolgáltatott helyzet, hát ez az.
A helyszínre rövid időn belül mentőtisztikocsi és mentőgépkocsi is érkezett. A mentők azonnal megkezdték a nő ellátását, de közben egy pillanatra sem kezelték úgy a két állatot, mintha ők csak mellékszereplők lennének ebben a történetben. A tacskó és a nyuszi is sokkot kaphatott a füsttől, a zajtól, a félelemtől, attól az egész kaotikus helyzettől, amit mi emberek is nehezen dolgoznánk fel, nemhogy két apró, rémült kis élet.
A mentősök oxigénterápiával segítettek rajtuk. Ez az a rész, ahol az ember szeme alattomosan elkezd párásodni, mert elképzeli a jelenetet: mentőautó, rohanás, füstszag, feszült arcok, közben pedig egy apró tacsi és egy nyuszi, akiknek valaki odahajol, segít, figyel rájuk, és azt üzeni a mozdulataival: nyugi, nem vagytok egyedül. Nem nagy szavakkal. Nem hangos hősködéssel. Csak azzal a nagyon egyszerű, nagyon emberi gesztussal, hogy minden élet számít.
A beszámoló szerint a kutyus és a nyuszi a gondoskodásnak és az oxigénnek köszönhetően hamarosan megnyugodtak, az állapotuk pedig gyorsan rendeződött. Ez azért is különösen megható, mert egy ilyen helyzetben az állatok nem értik, mi történik körülöttük. Nem tudják, miért van füst, miért jönnek idegenek, miért emelik fel őket, miért kerülnek egy mentőautó közelébe. Csak érzik a veszélyt. Aztán egyszer csak jön valaki, aki nem továbbijeszti őket, hanem segít levegőt venni.
A nő állapotát szintén stabilizálták, majd kórházba szállították. A történet így nemcsak egy aranyos, könnyfakasztó pillanat miatt marad emlékezetes, hanem azért is, mert megmutatja, mennyit jelent a gyors, összehangolt segítség. Tűzoltók, mentők, mindenki tette a dolgát, és közben két olyan kis életre is jutott figyelem, akik magukért nem tudtak volna szólni.
Sokszor halljuk, hogy egy társállat családtag. Aztán vannak pillanatok, amikor ez nem egy kedves mondat, nem egy közösségi oldalas idézet, hanem nagyon is valóságos dolog. Egy kutya, egy nyúl, egy macska vagy bármilyen kisállat baj esetén ugyanúgy fél, ugyanúgy levegőért küzdhet, ugyanúgy segítségre szorul. És ilyenkor derül ki igazán, kik azok, akik nem néznek félre.
Ebben a budapesti lakástűzben szerencsére voltak ilyen emberek. Olyanok, akik a nagy rohanásban, a füst és a veszély közepette is észrevették a legkisebbeket. A tacsit, aki valószínűleg reszketve próbált kapaszkodni az életbe. A nyuszit, akinek a világa egyik pillanatról a másikra rémálommá vált. És persze a nőt, akinek az ellátása az első pillanattól kezdve a mentők feladata volt.
Ez a történet nem attól erős, hogy nagy drámai csattanója van. Hanem attól, hogy csendben megmutat valami nagyon fontosat: a jóság sokszor nem látványos. Nem reflektorfényben történik, nem nagy beszédekben, hanem egy oxigénmaszkban, egy óvatos kézmozdulatban, egy mentős lehajolásában egy rémült állathoz. És néha pontosan ettől lesz igazán nagy.
A tacsi és a nyuszi története most sokak szívét megérintette, teljes joggal. Mert egy ilyen mentés után nehéz nem arra gondolni, hogy a világ minden baja mellett még mindig vannak pillanatok, amikor emberek nagyon jól csinálják azt, amit emberségnek hívunk.
