Mentett kutyák költöznek a börtönbe: a program, ami mindkét oldalon rendet rak
Van az a mondás, hogy mindenkinek jár egy második esély. Csak hát ezt könnyű dobálni, amíg nem kell hozzá kennelt építeni, szakembereket hozni, és olyan emberekre rábízni egy traumatizált kutyát, akiknek a saját életük is épp egy nagy “na majd most rendbe jövök” fejezet. Pont ezért érdekes, ami most készül Veszprémben és Tiszalökön: a „Második esély” program keretében mentett kutyák költöznek be két büntetés-végrehajtási intézetbe, március elején intézményenként öt-öt kutya érkezik. Nem díszletnek, nem kabalának, hanem egy tudatosan felépített rehabilitációs folyamat részeként, ahol az állatok és a velük foglalkozó fogvatartottak is valami olyasmit tanulnak újra, amit a világ néha túl gyorsan elfelejt: türelmet, következetességet, és azt, hogy a bizalmat nem lehet erőből kikényszeríteni. A kezdeményezés a Közös ügyünk az állatvédelem Alapítvány és a BVOP együttműködésében fut, és a napokban le is zárult az a képzés, amin a kiválasztott fogvatartottak elméleti és gyakorlati felkészítést kaptak felelős kutyatartásból, nevelési alapokból, szocializációból, meg abból a nagyon nem tankönyvszagú részből is, hogy a mentett kutyák múltja sokszor tele van olyan törésekkel, amiket nem lehet két simogatással eltüntetni.
A program egyik legfontosabb pontja pont az, hogy nem “bárki jöhet, aztán majd lesz valami”. Olyan fogvatartottak kerülhetnek be, akik motiváltak, alkalmasak, és a pszichológusok által meghatározott szigorú szakmai feltételeknek is megfelelnek. És ez nem csak papírforma: volt, aki szakirodalommal, felkészülten érkezett, és olyan is, aki már most azt mondta, ha egyszer szabadul, a rábízott kutyát örökbe is fogadná. Na, ez az a mondat, amitől hirtelen nem egy PR-sztorit lát az ember, hanem egy valódi kapcsolódást. Mert egy mentett kutyánál nem az a nagy truváj, hogy “ül-fekszik-pacsi”, hanem hogy újra merjen emberhez kötődni, újra merjen figyelni, és ne a túlélő üzemmód vigye végig a napot. Ebben pedig a rendszeresség, a következetes rutin, a nyugodt hang, a kiszámítható szabályok sokszor többet érnek, mint bármilyen csoda-trükk. A rácsok mögött furán hangzik, de épp ezek a dolgok adottak: van idő, van keret, és ha jól csinálják, van felelősség is.
A következő lépés most a kutyák kiválasztása és beköltöztetése. A kennelek a hírek szerint már készen állnak, közművesítve, felkészítve az érkezésre, és a szakemberek a kiválasztásnál kiemelten figyelnek majd a temperamentumra és a fejleszthetőségre. Ez kulcskérdés, mert nem minden mentett kutya való ilyen környezetbe, és itt nincs helye “majd megszokja” típusú vállvonogatásnak. Ha ez jól van felépítve, akkor a kutyák szocializációs, kapcsolatépítési és alapengedelmességi tréningeken vesznek részt, ami később brutálisan megdobhatja az örökbefogadási esélyeiket. Egy menhelyi kutyánál sokszor pont az a gond, hogy hiába jó lelkű, nincs stabil rutinja, nincs “ember-kompatibilis” alapcsomagja, és a bizonytalanságot ugatással, feszüléssel, bezárással kezeli. Ha valaki nap mint nap türelmesen, következetesen tanítja, akkor a kutya nem csak “okosabb” lesz, hanem nyugodtabb, vállalhatóbb, és igen: szerethetőbb olyanok számára is, akik nem tréner szintű gazdik.
A fogvatartottak oldaláról meg ott van az a rész, amiről kevesebbet beszélünk, pedig nagyon valós: egy állat tanítása és a feltétel nélküli reakciója olyan készségeket húz elő az emberből, amik a civil életben is életmentők. Önkontroll, türelem, következetesség, felelősség, és az a ritka élmény, hogy valaki nem a múltad alapján néz rád, hanem a mai viselkedésed alapján. A kutya nem kérdez rá, “na és te miért vagy itt?”, csak azt figyeli: biztonságban van-e melletted. És ez valahol kíméletlen tükör is. Ha kapkodsz, feszült vagy, ha össze-vissza kommunikálsz, a kutya szétcsúszik. Ha nyugodt vagy és tartod a kereteket, elkezd rád hangolódni. Lehet ezen nevetni, hogy “kutyaiskola a börtönben”, de aki látott már traumatizált kutyát kibomlani egy stabil ember mellett, az tudja, hogy ebben nagyon kevés a cukormáz és nagyon sok a munka. Meg az a fajta apró siker, ami nem látványos, csak fontos: ma nem remegett, ma odajött, ma felvette a szemkontaktust, ma nem zárt be.
Persze, ettől még ez egy érzékeny terep, és pont ezért kell, hogy a program állatvédelmi szempontból is betonbiztos legyen. A kutyák jóléte az első, a megfelelő kiválasztás, a szakmai kontroll, az állatorvosi háttér, a stressz jeleinek figyelése mind-mind olyan pont, amin nem szabad spórolni. De ha ezt tényleg felelősen csinálják, akkor itt nem az történik, hogy “kutyát tettek a börtönbe”, hanem az, hogy tíz mentett kutya kap egy új pályát, és közben tíz ember is kap egy esélyt arra, hogy valami értelmeset építsen magában. És furcsa módon ettől lesz az egész nagyon magyar, nagyon valós, és nagyon reménykeltő: nem grandiózus ígéretek, hanem kézzel fogható, napi szintű munka, ahol a fejlődést nem taps kíséri, hanem egy csendesebb ugatás, egy lazább póráz, és egy kicsit kevésbé kemény tekintet.
