A menhely legszomorúbb tekintetű kutyája 45 kilót fogyott – és most végre jöhet a boldog befejezés
Az év elején az Austin Pets Alive! (APA!) menhely dolgozói egy olyan mentett kutyát fogadtak be, akire lehetetlen volt csak úgy ránézni, és továbblépni. A pitbull keverék neve Squishapotamus volt – de mindenki csak Squishnek hívta. És bár a menhelyre érkező kutyák többségének történetében ott van az elhanyagolás, Squish még így is kilógott a sorból. Nem a hangoskodásával, nem a hisztijével, nem is valami látványos sérüléssel. Hanem a testével. Egyszerűen túl nagy volt. Túl nehéz. Túl sokat cipelt magán – szó szerint is, meg átvitt értelemben is.
A kutyagondozás egyik vezetője, Jess Prosser úgy fogalmazott: Squish kicsivel 100 kiló fölött volt. Nem „jó nagy darab”, nem „masszív”, hanem veszélyesen túlsúlyos. Olyan szinten, hogy a menhely csapata az első pillanattól attól félt, ez már nem csak esztétika vagy kényelmetlenség kérdése, hanem fájdalom, mozgásprobléma, sőt akár komoly belső bajok előszobája. A kutya viselkedése rá is erősített erre: érintésre néha kiszámíthatatlanul reagált, mintha nem is a simogatást utasítaná el, hanem azt a kellemetlenséget, amit a teste jelzett neki.
Prosser szerint látszott rajta, hogy nem érzi jól magát. A hátsó lábai időnként megadták magukat, amikor járni próbált, és voltak pillanatok, amikor védekező lett, ha megsimogatták. Nem „rossz kutya” volt, hanem egy olyan állat, akinek minden mozdulatnál ott csípett, húzott, nyomott valami. Ha valaki állandóan fájdalomban van, az nem fog szépen mosolyogva tűrni mindent – még akkor sem, ha amúgy jó lelkű.
A menhely csapata viszont nem hátrált. Squish nem volt az a kutya, aki azonnal beleszeret minden emberbe, és csóválva ugrik az ölbe. Kellett neki idő, tér, és legfőképp: olyan gondoskodás, ami nem csak kedves, hanem következetes is. A gondozók nagyon gyorsan felismerték, hogy ha ez a kutya jelentős súlyt ad le, akkor nemcsak a teste, de a lelke is fellélegezhet. És egy hosszú, normális, boldog élet simán ott lehet neki a kanyarban – csak előbb le kell jönnie arról a „páncélról”, amit a felesleg jelentett.
Elindult a program: szigorú étkezési terv, jutifalatok kiiktatása, napi adagok pontos kezelése. Nem az a „ma engedünk, mert olyan cuki a nézése” kategória – mert pont ez az, ami sok gazdinál (jó szándékkal) csúszós lejtővé válik. Aztán jött a mozgás is, de óvatosan. Squish eleinte nagyjából öt perc séta után kifulladt. Öt perc. Az a táv, amit sok kutya még bemelegítésnek sem nevezne. Neki viszont ez volt a maximum.
És mivel a teste más szinten is jelezte, hogy baj van, a gondozók a bőrével is foglalkoztak: Squish bőrállapota kifejezetten rossz volt, száraz foltokkal, folyamatos irritációval. Prosser például kókuszolajos masszázsokat is adott neki, hogy a bőre regenerálódni tudjon. Ez az a rész, amit sokan alábecsülnek: egy mentett állatnál a „külső” problémák nagyon gyakran a hosszú távú elhanyagolás lenyomatai, és a gyógyulás is több rétegben történik.
A hetekből hónapok lettek, és a változás elkezdett látványossá válni. Squish lassan karcsúsodott, és ezzel együtt mintha a személyisége is kibújt volna valahonnan a súly alól. A gondozók szerint ez volt a legemlékezetesebb: nem csak fizikailag alakult át, hanem viselkedésben is. Jött az energia. Jött az érdeklődés. Jött az a fajta „élek, és most már van kedvem hozzá” attitűd, amit egy depressziós, fájdalmas állapotban lévő kutyánál ritkán látsz.
Ami különösen fontos: Squish korábban kifejezetten félős és védekező volt férfiakkal szemben. Ez menhelyi történetekben sajnos nem ritka, és sokszor elég egyetlen rossz előélet, hogy a bizalom nehezen épüljön vissza. De ahogy fogyott, és ahogy jobban érezte magát, ez is változni kezdett. Prosser szerint a súlyvesztés óta nem tapasztaltak nála védekező reakciót. És nem csak „nyugisabb lett” – konkrétan láthatóan boldogabbnak tűnt. Az arckifejezése, a testtartása, a mozgása… minden arról szólt, hogy ez már nem ugyanaz a kutya, aki korábban alig vánszorgott.
Ami korábban öt perc séta volt, az később már annyira fejlődött, hogy Squish el tudott menni a menhely területén kívülre is, sőt ösvényeken is sétált. Nem hangzik nagy dolognak, de egy 100 kiló feletti, mozgásában korlátozott kutyánál ez kb. olyan, mintha valaki a kanapéról egyszer csak elkezdene túrázni. És közben a gondozók köre is bővült: több emberrel tudott biztonságosan kapcsolatot építeni, több kezelője lett, több pozitív élménye.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Öt hónap alatt Squish összesen 45 kilót fogyott, és hivatalosan is örökbefogadható lett. A menhely dolgozóinak ez a pont mindig kicsit édes-keserű: persze, ez a cél, ezért dolgoznak, de közben megszeretik az állatot, akiért nap mint nap küzdöttek. Prosser, aki Squish esete mellett kvázi „legjobb barátja” is lett a kutyának, pontosan tudja, milyen otthon passzolna hozzá.
Szerinte Squishnek leginkább felnőtt háztartás lenne ideális, és jó eséllyel az is, ha egyedüli kutya lehetne. Bár részt vesz kutyás csoportfoglalkozásokon, az igazi kedvence mégis az „emberidő”. Az a fajta figyelem, amikor nem kell versenyezni más kutyákkal, nem kell bizonyítani, csak egyszerűen ott lehet valaki mellett. Mostanra konkrétan imádja az embereket, és alig várja, hogy végre ne csak gondozói legyenek, hanem saját családja.
A történet legszebb része talán az, hogy Squish ma már pont azt keresi, amit régen el sem tudott fogadni: a közelséget. Prosser azt mondta róla, hogy amikor kiviszi az udvarra, Squish szinte csak annyit akar: odabújni, összegömbölyödni, és simogatást kapni. Egy igazi társ. Olyan kutya, aki valószínűleg sokáig nem kapott sem következetes gondoskodást, sem türelmet, sem igazi figyelmet – most pedig, hogy végre jobban érzi magát, mindent visszaadna abból, amit kap.
Prosser még azt is hozzátette, hogy lehet kicsit giccsesnek hangzik, de valahányszor meglátja Squish-t, mosolyogni kezd. És őszintén: ha egy menhelyi dolgozó, aki naponta lát nehéz sorsokat, ezt mondja, akkor abban van valami. Squish nem csak lefogyott. Squish visszakapott valamit abból, amit elvettek tőle: az esélyt, hogy jól legyen.
Ha szeretnél segíteni az olyan kutyáknak, mint Squish, az Austin Pets Alive! munkáját adománnyal is lehet támogatni – mert a sok “előtte-utána” csoda mögött mindig van egy rakás meló, türelem, és egy csapat ember, aki nem engedi el a kutya kezét… még akkor sem, amikor az elején nem is meri elfogadni.
