Visszamondták az örökbefogadást – a menhelyi kutya vigasztalta meg a csalódott állatmentőt
Jill Dyché, a Los Angeles-i Outta the Cage mentőszervezet ügyvezető igazgatója épp autóban ült az egyik mentett kutyájukkal, Milóval, amikor csörgött a telefon. Olyan hívás volt, amit egy mentős mindig összeszoruló gyomorral vesz fel: Milo leendő örökbefogadója volt a vonalban. Jill még abban reménykedett, hogy csak valami apróságot egyeztetnek, de a mondat gyorsan a lényegre ugrott: mégsem kell a kutya. Meggondolták magukat. Kiszállnak.
Az ilyen visszalépés önmagában sem ritka, de mindig üt. Főleg akkor, amikor már elképzelted, hogy a kutya végre kikerül a „majd egyszer” állapotból, és megérkezik egy stabil, örökre szóló otthonba. Jill csalódott volt, és ezt nem is tudta elrejteni. A hangja, az arca, a mozdulatai… az ember azt hiszi, profin páncélozott, mert naponta nehéz sorsokat lát, de van az a pillanat, amikor mégis átcsúszik a résen a fájdalom.
És ekkor történt valami, amitől az egész jelenet egyszerre lett szomorú és furcsán gyönyörű. Milo, aki az anyósülésen utazott, mintha pontosan értette volna, mi történik. Nem ugatott, nem ficánkolt, nem kért figyelmet. Egyszerűen csak óvatosan felemelte a mancsát, és Jill vállára tette vezetés közben. Egy finom, halk mozdulat volt, semmi teátrális. Pont ettől lett erős. Jill később úgy mesélte: Milo vagy látta az arcát, vagy megérezte az energia változását. És őszintén azt gondolja, vigasztalni akarta.
A gesztusról fotó is készült, Jill pedig megosztotta a szervezet Facebook-oldalán. Szerinte ez Milo lényege: ilyen kutya. Nem csak „aranyos”, hanem érzékeny, ráhangolódó, olyan, aki figyeli az embert. A legtöbbször Milo fülig érő „mosollyal” létezik, farokcsóválós, jókedvű jelenség. De abban a pillanatban egészen más volt az arca: komoly, koncentrált, mintha azt mondaná, „hé, itt vagyok, nem vagy egyedül”. Jill úgy fogalmazott: Milo tudta, hogy valami van.
A visszalépés oka prózai volt, és ettől talán még frusztrálóbb: az örökbefogadó pár egyik tagja nem volt igazán benne a dologban. Jill azt mondta, náluk alapelv, hogy akkor adnak kutyát családhoz, ha mindenki lelkes, mert így lesz tartós és biztonságos. És persze, teljesen érthető, ha valaki meggondolja magát. Csakhogy ez most különösen fájt. Jill pontosan tudja, hogy Milo helyzete nem egyszerű: fekete pitbullként sokkal lassabban talál gazdára, mint más kutyák. Nem azért, mert baj van vele, hanem mert sokan ránézésre ítélnek. A „ne ítéld meg a könyvet a borítójáról” tipikus esete. Jill szerint Milo elsőre ijesztőnek tűnhet néhány embernek, pedig valójában „egy nagy húsgolyó” – nagytestű, kerekded, kedves, ragaszkodó, inkább bohóc, mint veszélyforrás.
Milo kilenc hónappal ezelőtt került hozzájuk. Kóbor kutyaként találták, majd egy olyan menhelyre jutott, ahol nagyon magas az altatások száma, és fel is került az eutanázia-listára. Magyarul: nagyon közel volt ahhoz, hogy soha ne kapjon esélyt. Végül az Outta the Cage kimentette, és jelenleg az egyik trénerüknél van ideiglenes befogadóként, amíg meg nem találja az igazi, végleges otthonát.
Jill Milót „hihetetlenül szociálisnak” írja le. Jól kijön nagy és kis kutyákkal is, és rajong a gyerekekért. Az a típus, aki nem bonyolítja túl az életet: barátkozna, játszana, örülne. Jill szerint egy „jó fej, boldog arc” – farokcsóválós, kedves, könnyen szerethető. Ha izgatott, még a lábával is „topog”, mintha táncolna. Van benne valami gyerekesen lelkes, amitől az ember akaratlanul is vigyorog.
A mozgásban is inkább a laza élményeket keresi: rövid sétákat szeret a környéken, nem maratonfutó, inkább a „nézzük meg, mi történik a sarkon” stílus. Jill nemrég elvitte magához is, és ott jött a következő meglepetés: Milo imádja a fürdetést. Nem az a kutya, aki menekül a víz elől, hanem szépen beállt a meleg víz alá, lehajtotta a fejét, hogy a víz átfolyjon a fülén, és láthatóan élvezte. Jill azt mondta, teljesen egyértelmű volt: Milo konkrétan szerette. A fürdés után pedig úgy terült el a nyugágyon, mint egy herceg. Nyugodtan, biztonságban, mintha végre nem kellene semmiért készenlétben állnia. Jillnek ez volt az egyik legjobb pillanat: látni őt ellazulni, „csak kutyának lenni”, saját döntésekkel, saját térrel. Pont ezt akarják neki hosszú távon is.
Milo most még átmenetben él: ideiglenes otthon, szervezet, várólista, reménykedés. De aki egyszer már így odatette a mancsát valakinek a vállára, amikor az összetört, abban van valami nagyon ritka. Jill szerint ha Milo megtalálja a végleges családját, elképesztő mennyiségű szeretetet fog adni. Ő lesz az a kutya, aki nem csak „a kutyád”, hanem a legjobb barátod, a társad, a napi biztos pontod. És ha valaki végre túllát a „borítón”, valószínűleg rá fog jönni: Milo nem ijesztő. Milo az a nagy, melegszívű kutya, aki már most is úgy viselkedik, mintha az emberé lenne – csak még nem találta meg, kihez tartozik örökre.
