Kutyába se veszik a síró kölyköt

Olvasási idő:2 Perc, 59 Másodperc

Az egyre inkább emberként kezelt kutyák épp a mi hatásunkra nem úgy kezelik a „gyereksírást”, ahogy várnánk.

Főként az emlősök kicsinyeire jellemző az úgynevezett szeparációs hangok hallatása. Ha félnek, éhesek, veszélyben érzik magukat „sírni” kezdenek, hogy az anya azonnal térjen vissza és orvosolja az adott problémát. A felnőtt fül képtelen elviselni ezt a hangot, mi emberek sem tudjuk megszokni, kizárni a csecsemősírást még hosszú idő után sem, mint mondjuk az óra ketyegését. Feszültté tesz és idegesít, nem véletlenül, hiszen a közbelépés nélkülözhetetlen az utód túlélése érdekében.

Ráadásul mondhatni fajok közös nyelvéről van szó, egy kismalac visításáról vagy kölyökkutya szűköléséről az is tudja mit mond, aki még soha ilyennel nem találkozott: „kicsi vagyok, egyedül vagyok, segítsetek!”

Váratlan eredmény

E témakörben elmélyedve az ELTE Etológia Tanszékének munkatársai azt vizsgálták, hogyan reagálnak felnőtt kutyák a kicsik szeparációs hangjaira. Lehoczki Fanni doktoranduszhallgató a kísérletében összesen 160 kutyának – ivartalanított kantól a korábban már szült szukáig teljes volt a spektrum – játszott le pár napos, idegen kölyköktől származó sírást, miközben megfigyelte a figyelmi- és stresszreakcióikat.

A kívülállóként igencsak meglepő eredményt Dr. Faragó Tamás etológus, a tanszék tudományos munkatársa osztotta meg a 24.hu-val:

A kutyák bár az első visszajátszásokkor erős figyelmi rekaciót mutattak, az ismétlések során az előre vártnál gyorsabban elvesztették az érdeklődést az idegen kölykök szeparációs hangadására, ráadásul a »két végletnek« gondolt ivartalanított kan és tapasztalt anya reakciója között sem volt érdemi különbség

– foglalja össze a szakember.

Inkább menekülni akartak

De kezdjük az elejéről. Legjobb barátaink őseinél, ahogy ma a farkasoknál vagy a dingóknál az utódgondozás közös feladat lehetett. Az anya – meghaladott szóhasználat szerint az alfa nőstény – egy kotorékban hozza világra kölykeit, de társai (akik korábbi almokból származó utódai) már az első pillanattól bejárnak hozzá, és a gyereknevelés néhány héten belül szó szerint a falka ügyévé válik. Együtt etetik, gondozzák és vigyáznak rájuk – itt írtunk erről részletesen.

Ezek alapján azt várhatjuk, hogy a kutyák is hasonló figyelmet tanúsítanak a kölyöksírás iránt, illetve hogy az állat ivara és korábbi szülői tapasztalatai egyedi érzékenységet váltanak ki. Nem így történt.

Hatással volt rájuk ugyan a kölyöksírás, izgalomba jöttek, de sokan inkább a kijáratot keresték, »menekülni« akartak a helyzetből vagy a gazda figyelmét próbálták felkelteni. Ráadásul a tesztben hasonlóan viselkedett az ivartalanított kan és az anyaként már tapasztalt szuka is

– emeli ki Faragó Tamás, és hozzáteszi: a hat, félpercenként bejátszott, 10 másodperces kölyöksírást az ebek többsége a végén már „kizárta”, irrelevánsnak ítélte.

Az ember miatt van?

A figyelmük akkor maradt tovább élénk, ha a szeparációs sírás kifejezetten zajos, vagyis leegyszerűsítve: minél elkeseredettebb volt. Ez ugye a kölyök feszült, negatív belső állapotát tükrözi, erős figyelemfelkeltő hatással bír, ami a felnőtt egyedekben evolúciósan hasznos módon hasonló negatív belső állapotot eredményezhetett. Ráadásul a zajosabb sírást hallva erősebb stresszreakciókat is mutattak és a gazda figyelmét is jobban keresték.

A kifejezetten laikusként megfogalmazott „érzéketlenség” pontos magyarázatához további vizsgálatok szükségesek, többek között kóbor ebekkel, pária kutyákkal, és persze lekölykezett szukákkal saját és idegen kicsik hangjára adott reakciók összevetésével.

Továbbra is tény marad viszont jelen teszt eredménye, ami – egyelőre csak gyaníthatóan –nekünk, embereknek köszönhető. A sok ezer éves szelekció, „tenyésztés” során a gazda volt az, aki meghatározta, ki fér oda a kölykökhöz, kinek milyen szerepe van a nevelésükben, és ez megváltoztathatta a kutyák érzékenységét is a kölykök hangjára.

Míg a farkasfalkát egy nagy család alkotja, addig az ebeknél az apa és az anya többnyire csupán a nász idejére találkoznak, és a kölykök sem maradnak együtt. Nem csoda, ha kutyáéknál a „kutyacsalád” nem olyan erős kapocs, mint esetleg más fajoknál. Ismét csak laikusként tehetjük hozzá – mert bár elég sok kutatás mutat erre, de tudományosan mégsem jelenthető ki –, hogy a családot számukra mi, emberek jelentjük.