Nem csak érezzük, már a gének is mutatják: a kutyák jobban hasonlítanak ránk, mint gondoltuk
A kutyások régóta mondogatják, hogy a kutyák sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint azt sokan gondolnák. Nemcsak azért, mert tudnak sértődötten nézni, látványosan örülni, vagy úgy tenni, mintha személyes tragédia lenne, hogy öt perce még nem volt séta, hanem azért is, mert néha egészen emberinek tűnik az egész lelki működésük. Most egy friss kutatás erre adott egy erős tudományos ráerősítést: úgy tűnik, az emberek és a kutyák érzelmeit részben ugyanazok a gének is befolyásolhatják.
A kutatás szerint több olyan gén is van, amely mind az embereknél, mind a kutyáknál kapcsolatban áll a szorongással, a depresszióval, a személyiségjegyekkel vagy épp a viselkedés bizonyos mintáival. A Cambridge-i Egyetem kutatói több mint 1300 golden retriever genetikai állományát és viselkedését elemezték, és arra jutottak, hogy összesen 12 olyan gén azonosítható, amely az ebek és az emberek érzelmi és viselkedési működésének alapjaiban is szerepet játszhat. Ez nem azt jelenti, hogy a kutya pontosan úgy „gondolkodik”, mint egy ember, vagy hogy ugyanazt érzi ugyanabban a helyzetben, de azt igen, hogy bizonyos érzelmi hajlamok mögött meglepően hasonló genetikai háttér húzódhat meg.
Ez azért különösen izgalmas, mert a kutyák érzelmeiről sokáig inkább csak megfigyelések és tapasztalatok alapján beszéltek. A gazdik tudták, hogy van félős kutya, érzékeny kutya, nyugodt kutya, harsányabb, könnyebben stresszelő vagy épp gyorsan tanuló kutya. Most viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek a különbségek nem csak nevelési vagy környezeti kérdések, hanem a genetika is erősen beleszólhat abba, ki milyen lelki alappal indul.
A kutatók példaként említették a HUNK nevű gént, amely embereknél az aggodalommal áll kapcsolatban. A golden retrievereknél ez a gén úgy jelent meg, hogy az érintett kutyák idegesebben viselkedtek más kutyák társaságában. Vagyis a genetikai háttér náluk is hozzájárulhatott ahhoz, hogy feszültebben reagáljanak bizonyos helyzetekre. Egy másik gén, az ASCC3, azoknál a kutyáknál jelent meg, amelyek érzékenyebben reagáltak a hangos zajokra. Embereknél ugyanez a gén a hangulatváltozásokkal, ingerlékenységgel és neurotikusabb viselkedéssel áll összefüggésben. Magyarul az a kutya, amelyik minden porszívótól vagy hirtelen zajtól úgy összeomlik, mintha most kezdődne a világvége, lehet, hogy nem egyszerűen „hisztis”, hanem genetikailag is érzékenyebb alkat.
Ez a rész nagyon fontos, mert segít kicsit emberibben és empatikusabban nézni a kutyák viselkedésére. A kutatás egyik szerzője, Dr. Anna Morros-Nuevo is arról beszélt, hogy ha egy gazdi tudja, a kutyája genetikailag hajlamos lehet a szorongásra vagy az érzékenységre, talán másképp fog reagálni bizonyos helyzetekben. Ha a golden retriever minden alkalommal a kanapé mögé bújik, amikor megszólal a csengő, arra könnyű legyinteni, hogy ugyan már, ne drámázz. De ha belegondolunk, hogy lehet, neki ez tényleg egy mélyebbről jövő, veleszületett érzékenység, akkor már kevésbé bosszantó, és inkább sajnálnivaló vagy legalábbis megértést érdemlő reakció lesz.
A kutatás szerint a gyorsan tanuló kutyáknál például a ROMO1 gén is megfigyelhető volt, amely embereknél az intelligenciához kapcsolódik. Ez megint csak egy érdekes darabja a kirakónak, mert azt sugallja, hogy nemcsak az érzelmi hajlamokban, hanem a tanulási képességek genetikai hátterében is lehet átfedés a két faj között. Persze itt sem arról van szó, hogy ha egy kutya okos, akkor az lényegében egy bundás kis egyetemista, de az már látszik, hogy bizonyos viselkedési és mentális különbségek hátterében jóval több van puszta benyomásnál.
Nagyon fontos ugyanakkor, hogy ezek a gének nem konkrét érzelmeket „programoznak bele” a kutyába. Nem arról van szó, hogy van egy „félelemgén”, egy „szomorúsággén” meg egy „ma-nem-kérek-sétát-gén”, hanem inkább arról, hogy bizonyos genetikai tényezők hajlamosíthatják az állatot egy adott érzelmi állapotra vagy reakciómintára. Vagyis inkább az alapbeállításokat befolyásolják, nem pedig minden egyes viselkedést külön. Ez ugyanúgy működhet embereknél is: a genetika adhat hajlamot valamire, de attól még a környezet, a tapasztalatok, a nevelés és az élethelyzetek nagyon sokat számítanak.
A golden retrievereknél például azt figyelték meg, hogy amikor nem társas jellegű félelmet mutattak, tehát mondjuk rendszeresen megijedtek buszoktól, porszívótól vagy más hétköznapi, de számukra fenyegetőnek ható ingerektől, akkor gyakran olyan génnel rendelkeztek, amely embereknél fokozott ingerlékenységgel és érzékenységgel áll összefüggésben. Az ilyen emberek sokszor maguk is hajlamosabbak a szorongásra, feszültségre, sőt bizonyos esetekben akár orvosi segítségre is szükségük lehet. Ettől persze nem lesz a kutya „ember egy kutyatestben”, de nagyon is rámutat arra, hogy az érzelmi reakciók alapjai között lehetnek közös mintázatok.
Ez az egész azért is izgalmas, mert új megvilágításba helyezi azt, ahogyan a kutyanevelésről gondolkodunk. Hajlamosak vagyunk ugyanis minden viselkedési problémát rossz nevelésre, kevés szocializációra vagy „rossz természetre” fogni. Pedig lehet, hogy egy kutya eleve érzékenyebb idegrendszerrel jött a világra. Lehet, hogy egyes félelmei vagy túlreagálásai nem egyszerűen hibák, amiket majd szépen ki kell „nevelni” belőle, hanem olyan adottságok, amelyek mellé türelmesebb, megértőbb hozzáállás kell. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne fejleszteni, tanítani, segíteni rajta, csak azt, hogy nem ugyanarról a rajtvonalról indul minden kutya.
És talán pont ez a kutatás egyik legszebb üzenete. Hogy a kutyák nem buta, kiszámítható gépek, akik vagy jól működnek, vagy rosszul, hanem érzelmileg is összetett lények. Van bennük hajlam szorongásra, érzékenységre, társas feszültségre vagy épp gyors tanulásra, és ezek mögött részben ugyanaz a biológiai logika húzódhat, amit az emberi viselkedésnél is ismerünk. Ettől valahogy még érthetőbb lesz, miért tudunk ennyire kapcsolódni hozzájuk. Nemcsak azért, mert velünk élnek régóta, hanem mert bizonyos alapérzékenységeink és működéseink mélyebben is rokonok lehetnek, mint hittük.
A kutatás persze nem azt mondja, hogy mostantól teljesen ugyanúgy kell értelmeznünk az emberi és kutyaérzelmeket. Nem kell pszichológiai mélyelemzést tartani a kutya minden sóhajából vagy oldalra billentett fejéből. De azt igenis erősíti, hogy a viselkedésük mögött sokszor nem egyszerű szeszély, makacsság vagy „rosszaság” van, hanem olyan biológiai háttér, amit érdemes komolyan venni.
És őszintén, van ebben valami eléggé megható is. Hogy miközben mi évszázadok óta próbáljuk megfejteni őket, közben egyre inkább az derül ki: nem is állnak olyan messze tőlünk, mint gondoltuk. Lehet, hogy ezért is tudnak ennyire mélyen hozzánk nőni. Mert nemcsak együtt élnek velünk, hanem bizonyos szinten tényleg hasonlóbbak hozzánk, mint azt sokáig hittük. Aztán persze 10 perccel később megint megesznek valami teljesen értelmezhetetlen dolgot a kertben, szóval azért a misztikum marad.
