Cukinak tűnnek, mégis sok gond lehet velük? Egy állatorvos őszinte vallomása felkavarta a netet
Imádjuk a kutyákat, sokaknál tényleg családtagok, kanapétársak, lelki támaszok, sőt néha konkrétan ők a ház főnökei. Ettől még viszont a valóság része az is, hogy harapásos esetek időnként előfordulnak, és ez akkor is igaz, ha valaki a saját kutyájára úgy tekint, mint a világ legjámborabb teremtményére. Éppen ezért kavart nagy port egy brit állatorvos, Amir Anwary kijelentése is, aki saját tapasztalatai alapján megnevezett két kutyafajtát, amelyekkel kapcsolatban ő személy szerint óvatosabb, ha harapás kockázatáról van szó. A téma pillanatok alatt bejárta a közösségi médiát, és persze azonnal beindult a klasszikus internetes forgatókönyv: egyesek bólogattak, mások megsértődtek, megint mások pedig elkezdték sorolni, szerintük melyik fajtát kellett volna még megemlíteni.
Ami fontos, és ezt tényleg érdemes már az elején tisztázni, hogy nem egy tudományos kutatás eredményéről beszélünk, nem statisztikai elemzésről, nem hivatalos rangsorról, hanem egy gyakorló állatorvos személyes szakmai benyomásairól. Ez nagy különbség. Egy állatorvos rengeteg kutyával találkozik, gyakran stresszes helyzetekben, vizsgálat közben, fájdalommal, félelemmel, idegen környezetben, és ebből kialakulnak tapasztalatai. Ezek értékesek lehetnek, de nem ugyanazok, mint egy átfogó, kontrollált kutatás megállapításai. Pont emiatt lett ilyen heves a reakció is, mert sok gazdi azonnal úgy érezte, mintha a saját kedvencét támadnák, miközben a téma valójában inkább arról szól, hogyan értjük félre a kutyák viselkedését.
Anwary két fajtát emelt ki: a csivavát és a csau-csaut. Elsőre sokakat talán épp ez lepett meg a legjobban, mert a laikusok fejében a harapásveszély sokszor automatikusan nagytestű, „félelmetesnek” tartott kutyákhoz kapcsolódik. A csivava viszont kicsi, a csau-csau pedig sokak szemében inkább egy bolyhos plüssmackóra emlékeztet. Itt jön az a pont, ahol a külső nagyon könnyen félreviszi az embert. Egy kutya mérete vagy cukisága nem mondja meg előre, hogyan reagál stresszhelyzetben, mennyire tolerálja az idegen érintést, milyen gyorsan feszül be, vagy hogyan viseli, ha valaki átlépi a határait.
Az állatorvos lényegében arra hívta fel a figyelmet, hogy sok gazdi még mindig túlságosan a kinézet alapján választ kutyát. Tetszik a szőr, aranyos az arc, jól mutat a képeken, cuki a termet, és már meg is van a döntés, miközben a fajta temperamentuma, mozgásigénye, idegrendszeri sajátosságai és kezelhetősége háttérbe szorul. Ez pedig később könnyen visszaüt. Nem azért, mert a kutya „rossz”, hanem azért, mert a gazdi mást várt, mint amire az adott kutya valójában alkalmas vagy amilyen természetű. Ez a félrecsúszás pedig feszültséget, rossz helyzetkezelést, végül akár harapást is eredményezhet.
A csivava esetében sokan hajlamosak elbagatellizálni a figyelmeztető jeleket, mert kicsi. Ha morog, „jaj, de vicces”. Ha kapkod, „ugyan, mit tudna ő csinálni”. Ha nem akarja, hogy felvegyék, megsimogassák, ölbe tegyék, sokszor akkor is erőből történik a dolog, mert annyira apró, hogy az emberek ösztönösen kevésbé veszik komolyan a határait. Pont ez az egyik nagy csapda. Egy kistestű kutya is ugyanúgy jelez, ugyanúgy félhet, ugyanúgy túlterhelődhet, és ha azt tapasztalja, hogy a finomabb jelzéseit senki sem veszi észre, könnyen eljut oda, hogy foggal próbálja megvédeni magát. Ilyenkor sokan csak annyit látnak, hogy „harapós”, miközben a történet valójában jóval korábban kezdődött.
A csau-csau pedig azért kerül gyakran szóba ilyen beszélgetésekben, mert erős, önállóbb természetű, sokszor tartózkodóbb kutyafajta, amelynél különösen fontos a tudatos nevelés, a korai szocializáció és az, hogy a gazdi értse, milyen kutyát tart. A bolyhos külső itt tényleg megtévesztő lehet. Sokan egy nyugodt, puha plüsskutyát képzelnek, de a valóság ennél árnyaltabb. A csau-csau sokszor nem az a típus, amelyik automatikusan örül minden idegennek, minden simogatásnak, minden hirtelen közeledésnek. Egy ilyen kutyánál a tisztelet, a határok ismerete és a következetes nevelés különösen sokat számít. Nem véletlen, hogy a közösségi médiában még más állatorvosok is becsatlakoztak a vitába, és volt, aki azt írta, pályafutása alatt alig találkozott igazán könnyen kezelhető csau-csauval, kivéve azt az egyet, amelynek gazdája rendkívül tudatosan foglalkozott a kutyával.
A vita persze nem állt meg itt. Ahogy ez lenni szokott, percek alatt jöttek az ellenpéldák, személyes történetek és kommentháborúk. Volt, aki az uszkárkeverékeket emlegette, más a shiba inut vagy az akitát hozta fel, megint más pedig azt írta, hogy nála a felsorolt fajták mind angyalok, ellenben teljesen más kutyákkal volt rossz tapasztalata. Ez önmagában nem meglepő, sőt valamennyire igazolja is a legfontosabb tanulságot: a kutyák viselkedését nem lehet egyetlen címkével elintézni. Két azonos fajtájú kutya között is hatalmas különbség lehet attól függően, honnan jönnek, hogyan tartották őket, milyen élményeik voltak kölyökkorban, mennyit foglalkoznak velük, mennyire tanították meg őket különböző helyzetek kezelésére.
Pont ezért félrevezető az a kérdés, hogy fajta vagy nevelés. A valóság inkább az, hogy a kettő együtt számít, és ehhez még hozzájön az egyedi személyiség, az adott élethelyzet és az aktuális állapot is. Vannak fajták, amelyeknél bizonyos temperamentumbeli vonások gyakoribbak lehetnek, és ezt kár lenne tagadni, de ebből nem következik, hogy az adott fajta minden egyede problémás vagy harapós lesz. Ugyanakkor az sem igaz, hogy „csak a nevelés számít”, mintha a genetikai háttérnek semmi szerepe nem lenne. Egy felelős gazdi pont attól felelős, hogy mindkét oldalt komolyan veszi: megismeri a fajta jellemzőit, de közben a saját kutyáját is figyeli mint egyént, és ahhoz igazítja a nevelést.
A szakemberek éppen ezért rendszerint azt hangsúlyozzák, hogy kutyaválasztás előtt nem elég beleszeretni egy fotóba vagy egy videóba. A küllem csak a felszín. Sokkal fontosabb kérdés, hogy az adott kutya mennyi mozgást igényel, mennyire terhelhető idegrendszerileg, mennyire nyitott idegenekkel, mennyire motiválható, hogyan reagál a zajokra, mennyire igényel következetes mentális lefárasztást, és passzol-e a gazdi életmódjához. Mert egy rosszul megválasztott kutya nemcsak a gazdinak lesz nehéz, hanem a kutyának is. És ebből lesznek azok a helyzetek, amikor mindenki frusztrált, a kutya pedig egyre többször jelez olyan módon, amit az emberek már problémának élnek meg.
A másik nagy tanulság az, hogy bármelyik kutya haraphat. Igen, bármelyik. A kicsi is, a nagy is, a cuki is, a „mindig kedvesnek ismert” is. Haraphat fájdalom miatt, ijedtségből, sarokba szorítva, rossz élmények hatására, vagy egyszerűen azért, mert valaki nem vette észre az előzetes figyelmeztető jeleket. Ezért lenne fontos, hogy ne csak fajtákról vitatkozzunk a kommentmezőben, hanem megtanuljuk jobban olvasni a kutyák testbeszédét, tiszteljük a határaikat, és ne tekintsük automatikusan „simogatható közterületi dísznek” őket csak azért, mert aranyosak.
A mostani vita így valójában nem is arról szól, hogy a csivava vagy a csau-csau „rossz kutya” lenne. Inkább arról, hogy mennyire szeretünk leegyszerűsíteni bonyolult dolgokat, miközben a kutyák világa ennél sokkal árnyaltabb. Egy állatorvos személyes tapasztalata elindított egy nagy beszélgetést, és ha ennek az lesz az eredménye, hogy többen tudatosabban választanak kutyát, komolyabban veszik a szocializációt, és jobban figyelnek a kutyák jelzéseire, akkor már megérte a vita. Mert a végén nem az a legfontosabb, hogy ki melyik fajtát szereti vagy védi a kommentekben, hanem az, hogy kevesebb legyen a rossz helyzet, kevesebb a félreértés, és több a felelős, valóban kutyához méltó tartás.
