A tudósok szerint így érti legjobban a kutyád, amit mondasz – és valószínűleg te már most is így csinálod
Ha valaha azon kaptad magad, hogy a kutyádnak olyan hangon magyarázol, mint egy túl lelkes óvónéni egy rajzversenyen, akkor megnyugtatlak: nem vagy egyedül, és ami még jobb, nem is csinálod rosszul. Sőt, a tudomány jelenlegi állása szerint kifejezetten jól. Az a bizonyos nyújtott, dallamos, kedveskedő beszédmód, amit sokan reflexből elővesznek a kutya láttán, nem pusztán cukiskodás vagy emberi hóbort, hanem nagyon is működő kommunikációs forma. A kutyák ugyanis nemcsak azt figyelik, mit mondunk nekik, hanem azt is, hogyan mondjuk. A hangmagasság, a ritmus, a tempó, az ismétlés és a hangsúly együtt adják azt a „csomagot”, amit ők sokkal jobban tudnak értelmezni, mint a hétköznapi, hadarós emberi beszédet.
Ami az egészben igazán izgalmas, hogy ez a fajta alkalmazkodás sokszor teljesen ösztönösen történik. Nem ül le senki a nappaliban etológiai tankönyvvel a kezében, hogy na, mostantól három szótag per másodperc sebességgel fogok kommunikálni a kutyámmal. Egyszerűen csak lassabban beszélünk hozzá. Lágyabban. Dallamosabban. Kicsit túlzóbban. És úgy tűnik, pontosan ez az, ami segít. Kutatók azt vizsgálták, hogyan alakul az emberi beszéd ritmusa, amikor emberek egymással beszélnek, illetve amikor kutyákhoz szólnak, és azt találták, hogy a kutyák felé fordulva a legtöbben automatikusan visszavesznek a tempóból. Magyarul: nem véletlenül leszünk „lassabbak” és hangsúlyosabbak, amikor a kutyához beszélünk, hanem mert valami bennünk ráérez arra, hogy így jobban működik a kapcsolat.
Ez azért fontos, mert a kutyák agya nem ugyanabban a ritmusban dolgozza fel a hangokat, mint a miénk. Az emberi beszéd tempója és feldolgozása alapból gyorsabb rendszerre van hangolva, míg a kutyák számára a lassabb, tagoltabb, érzelmileg hangsúlyosabb hangminták sokkal „olvashatóbbak”. Amikor tehát lelassítunk, kicsit megemeljük a hangunkat, és tisztábban formáljuk a szavakat, tulajdonképpen közelebb visszük a beszédünket ahhoz a ritmushoz, amit a kutya agya könnyebben követ. Nem arról van szó, hogy a kutyák emberi nyelven gondolkodnak, hanem arról, hogy bizonyos beszédmintákból sokkal több információt tudnak kiszedni, mint másokból. Ez megmagyarázza azt is, miért reagálnak olyan látványosan egyes szavakra, miközben más mondatok teljesen „átfolynak” rajtuk.
A másik nagy tévhit, ami szépen lassan kezd megdőlni, hogy a kutyák csak a hangulatunkra reagálnak, a konkrét szavak jelentésére pedig nem. Tény, hogy a hangszín és az érzelmi töltet továbbra is óriási szerepet játszik. Egy kedves, lelkes hangot egészen másként fogadnak, mint egy feszültebb, élesebb megszólalást. De egyre több kutatás és megfigyelés mutat abba az irányba, hogy a kutyák ennél többet is fognak. Képesek összekapcsolni bizonyos hangalakokat konkrét tárgyakkal, helyzetekkel, rutinnal. Vagyis nem csak azt érzik, hogy „valami izgatott dolog készül”, hanem sok esetben azt is, hogy a séta, a vacsi, a labda vagy a jutalomfalat szavak tényleg bizonyos eseményeket jelentenek. Nem minden kutya ugyanazon a szinten, nem ugyanazzal a pontossággal, de az alapelv nagyon is működik.
Ez a hétköznapokban azért felszabadító felismerés, mert nem kell túlgondolni a kommunikációt, csak kicsit tudatosabbnak lenni benne. A legtöbb gazdi már most is rengeteg mindent jól csinál, csak nem tudja, hogy miért működik. Amikor ugyanazokat a szavakat használod ugyanarra a dologra, azzal kapaszkodót adsz a kutyának. Amikor nem hadarva, idegesen dobod oda neki az instrukciót, hanem nyugodtabb tempóban, tisztábban, azzal növeled az esélyét, hogy valóban „összerakja”, mi történik. Amikor lelkes, meleg hangon szólsz hozzá, azzal nem csak kedves vagy, hanem figyelmet is szerzel. A kutya számára a kommunikáció nem csupán szavakból áll, hanem ritmusból, ismétlésből, hangsúlyból, testbeszédből és helyzetből egyszerre. Minél következetesebb vagy ebben, annál könnyebben tanulja meg a mintákat.
Sokan azért érzik kellemetlennek a kutyához beszélést, mert kívülről nézve tényleg vicces tud lenni. Az a bizonyos „Ki a jóóóó kutyus?” stílus sokszor még a saját fülünknek is túl soknak tűnik, főleg ha visszahalljuk magunkat. Pedig a kutya szempontjából ez egyáltalán nem nevetséges. Neki ez egy érthetőbb, jobban követhető, érzelmileg gazdagabb kommunikációs forma. Nem kell persze állandóan gügyögni, és nem attól lesz jó gazdi valaki, hogy egész nap magas hangon kommentál mindent a kutyájának, de az biztos, hogy a lassabb, kedvesebb, hangsúlyosabb beszéd sok helyzetben előny. Különösen tanításnál, új szavak bevezetésénél, megnyugtatásnál vagy olyan szituációkban, amikor a kutya figyelmét szeretnéd stabilabban magadon tartani.
Az is nagyon szép ebben az egészben, hogy a kapcsolat kétirányú. Nemcsak a kutya alkalmazkodik hozzánk, hanem mi is hozzá. Sokszor teljesen automatikusan. Lassítunk, ismétlünk, hangsúlyozunk, egyszerűsítünk, észrevétlenül „fordítunk” neki a saját nyelvünkből. Ez valahol az ember–kutya kapcsolat egyik legkülönlegesebb része. Nem kell közös nyelvtan, nem kell közös szókincs emberi értelemben, mégis létrejön egy működő kommunikációs híd. A kutya megtanulja a mintáinkat, mi pedig finoman ráhangolódunk az ő feldolgozási módjára. És amikor ez jól működik, azt minden gazdi ismeri: egy pillantás, egy szó, egy hangsúly, és a kutya már tudja, mi következik.
Szóval ha legközelebb azon kapod magad, hogy kicsit lassabban, kicsit dallamosabban, kicsit túl szeretetteljesen magyarázol a kutyádnak a sétáról, a vacsoráról vagy arról, hogy most tényleg nem férsz el az ágy szélén miatta, nyugodtan csináld tovább. Nem ciki, nem fölösleges, és nem csak neked esik jól. Nagy eséllyel pont így ért meg téged a legjobban. És ha belegondolsz, ez egészen lenyűgöző: lehet, hogy nem ugyanazokat a szavakat értelmezzük ugyanúgy, de mégis képesek vagyunk egy közös „nyelvet” kialakítani. Talán ezért is működik ennyire mélyen ez a kapcsolat – mert nem csak együtt élünk velük, hanem tényleg tanulunk is egymástól.
