Nehéz erről düh és szomorúság nélkül írni. De muszáj. Mert ez nem csak egy újabb állatkínzási ügy – ez az emberi közöny legkeményebb arca. Egy elhagyatott ház udvarán, a gazban, porban és csöndben három kutya várta a végét. Egyikük már nem is várta – csak feküdt. Élettelenül. A másik kettő – félig halott, félig élő. És semmi, de semmi nem indokolta ezt.
A történet Paks környékén történt. A Paks Mancs állatmentő csapat kapott egy bejelentést, hogy egy faluban állatok sírását hallani egy elhagyott udvar felől. Kimentek. De amit ott láttak, az sokat látott állatmentők gyomrát is megfeküdte.
Az egyik kutya már halott volt. A másik alig mozdult. A harmadik sírt. A testén légynyüvő, gyenge légzés, alig pislákoló szívverés. A helyszín egy idős asszony háza volt – aki, mint kiderült, másfél éve meghalt. Az ingatlant a fia örökölte, de nemcsak a házról, a kutyákról sem gondoskodott. Mintha nem is léteztek volna.
A rendőrség segítségével előkerítették a férfit, aki gond nélkül lemondott az állatokról. A kutyák közül csak az egyik élte túl. A többieknek nem adatott meg a második esély. És ha nincs egy civil bejelentés, talán ő sem.
A történet nem egyedi. Csak az elmúlt hónapokban több hasonló esetről hallhattunk: férfi, aki haldokló kutyáját nem vitte orvoshoz, inkább élve elásta. Másik, aki a szomszéd kutyáját verte meg agyba-főbe. Ezek nem balesetek. Ezek nem „félreértések”. Ezek bűnök. És nem szabad csendben elmenni mellettük.
Az állatvédők újra és újra helyt állnak, de az ő erejük is véges. A bejelentők, a szemtanúk, a szomszédok hangja az, ami életet menthet. Egyetlen hívás lehet a különbség élet és halál között.