„Nem mondtam neki viszlátot. Csak annyit: köszönöm.”
„Csak toltam a talicskát. Ő nézte az eget.” – Monty utolsó útja
Monty nem csak egy kutya volt. Ő egy társ volt. Egy hűséges árnyék, aki tíz hosszú éven át kísérte Carlos Fresco-t mindenhová – London utcáitól a walesi hegycsúcsokig. Volt egy hely, ami különösen fontos volt nekik: Pen y Fan, a Brecon Beacons legmagasabb pontja. Monty ott futott a legboldogabban. A szél belekapott a bundájába, és ő úgy rohant a dombok közt, mintha az egész világ csak rá lett volna szabva.
De a világ közben csendben változott. És Monty is. Egy nap Carlos észrevette, hogy már nem olyan fürge. A lépcsők nehezebbek lettek, a játékok rövidebbek. Aztán jött a diagnózis: leukémia. A játék ideje lejárt.
Carlos nézte őt. Némán. Simogatta. Suttogta neki, hogy minden rendben lesz – pedig tudta, nem így lesz. A napok egyre lassabbak lettek, Monty pedig egyre fáradtabb. De Carlosnak volt még egy utolsó ígérete: „Elviszlek még egyszer a hegyre.”
Egy júniusi reggelen 2021-ben, fogott egy régi talicskát. Kibélelte pokrócokkal. Beletette Monty-t, aki fáradt volt, de békés. Elindultak. Nem kellett sietniük. Carlos némán tolta felfelé a kocsit. Monty nézte az eget, szívta be a hűvös, hegyi levegőt. Akik szembejöttek, megálltak. Néhányan segítettek is. Mások csak mosolyogtak könnyes szemmel.
„Még látni akarja a világot” – mondta Carlos.
Mikor végre felértek, Carlos kivette Monty-t, letette a fűbe. Ott ültek, csak ketten. A világ lelassult. A felhők elsuhantak felettük, Monty pedig becsukta a szemét. Nem kellett több szó.
Pár nappal később Monty végleg elaludt. Otthon, melegben, a gazdája karjai közt.
Carlos megosztotta a fotót. A talicskát. A pokrócot. A fáradt, de nyugodt Monty-t. Nem a lájkokért. Nem a figyelemért. Csak azért, hogy elmondja: az igazi szeretet nem mindig harsány. Néha csak annyi, hogy elkíséred valakit az út végéig.
A világ pedig meghallotta. Mert mind vágyunk egy Monty-ra. Egy társra, aki nem kér semmit, de mindent ad. És mindannyian, egyszer, Carlos-szá válunk. Akik tolják azt a talicskát – akkor is, ha a szívük darabokra hullik közben.
„Nem mondtam neki búcsút.” – mesélte Carlos.
„Csak annyit: köszönöm.” 
