Egy esős, hideg napon Roscommon városában egy járókelő olyasmit látott, amit soha nem fog elfelejteni. Egy korláthoz láncolt kutyát talált – sovány, didergő testtel, de mégis védelmezően maga köré hajolva. Mert nem volt egyedül. Mellette hat aprócska kölyök kuporgott, szorosan anyjukhoz bújva, mintha csak érezték volna: ő az egyetlen pajzsuk a világ ellen.
Azonnal értesítették a hatóságokat, akik a Longford Nemzeti Állatközpont munkatársaival közösen siettek a helyszínre. A láncra vert anyát és hat kölykét gyorsan biztonságba helyezték. A hideg és az éhség megtépázta őket, de – csodával határos módon – mindannyian életben voltak. És ahogy Hugh O’Toole, az állatközpont vezetője mondta: „Ez egyértelműen állatkínzás. Aki ezt tette, veszélybe sodorta ezeknek az ártatlan lényeknek az életét.”
Az eset mindenkit megrázott. Egy kétéves anyakutyát kikötni a szabad ég alá, víz és étel nélkül, hat apró kölyökkel együtt – ez több mint kegyetlenség. Ez színtiszta közöny. Mégis, a történet nem a borzalommal, hanem a reménnyel folytatódik.
A Longford Állatközpont nemcsak megmentette őket, hanem új nevet is adott mindannyiuknak – mintha ezzel is le akarták volna mosni róluk a szenvedés nyomait. Az anyakutya az Emmy Lou nevet kapta, a kicsik pedig így szólíthatók mostantól: Billy Ray, Dixie, Dolly, Dotty, June és Patsy. Egy igazi country banda – és bár az életük első fejezete kemény volt, a következő már boldogabb lehet.
Az állatvédők gondosan figyelik őket, táplálják, melegben tartják, és várják azt a napot, amikor mind a heten elég erősek lesznek ahhoz, hogy új, szerető otthonba kerülhessenek. Addig is az állatközpontban maradnak, ahol először érezhetik: itt nem kell félni. Itt már nem rángatja őket a lánc. Itt már nem fáznak. És nem maradnak egyedül.
Az eset ismét rámutatott arra, milyen fontos az ivartalanítás – és arra, mennyire elengedhetetlen, hogy figyeljünk egymásra. Mert ha az a járókelő nem nézett volna oda, ma talán más lenne ez a történet vége.
