A kutya, aki a kennelből lesve várta, hogy valaki őt is hazavigye
A Spartanburg Állatmenhely egyik kenneljéből nap mint nap ugyanaz a kis arc nézett ki: Chauncey, a félénk, de végtelenül szeretetteljes kutya, aki csendben figyelte, ahogy más kutyák új családhoz kerülnek. Nem ugatott, nem törtetett előre – csak a kis résen keresztül nézte, ahogy mások új életet kezdenek. Ő pedig maradt. Megint. És megint.
Nem volt vele semmi baj. Nem volt beteg. Nem volt agresszív. Csak… halkabb volt, mint a többiek. A hatalmas zaj, az ugatás, az állandó jövés-menés közepette ő inkább visszahúzódott. És valószínűleg ezért nem választották őt. Még.
„Chauncey nagyon félénk, amíg meg nem ismer” – mesélte Angel Cox, a menhely vezetője. „Ezért a menhelyi forgatagban csak csendesen figyelte a világot.”
A dolgozók szíve összeszorult érte. Tudták, mennyire aranyos, tudták, milyen hűséges társ lenne belőle, ha valaki adna neki egy esélyt. Így hát nap mint nap vele voltak. Simogatták, sétáltatták, foglalkoztak vele – próbálták megmutatni neki, hogy ő is számít.
Chauncey idővel a dolgozók kedvence lett. Remekül sétált pórázon, és minden ölelésért hálás volt. Még akkor is, amikor egyszer már örökbe fogadták, de visszakerült – mert az első otthona mégsem volt az igazi. De ő nem adta fel. Várta, hogy egyszer tényleg megtörténik.
És végül megtörtént.
Egy család, akik a Facebookon látták meg Chaunceyt, ellátogattak hozzá. Ezúttal a félénk kutyus megmutatta igazi arcát – és minden báját bevetette. Elbűvölte őket. Egyértelmű volt: megtalálta a saját embereit.
„Azonnal eladta magát” – mesélte Cox. „Nagyon szeretetteljes kutya, és teljesen levette őket a lábukról.”
Amikor Chauncey végre kisétált a menhely ajtaján, immár a saját családja oldalán, a dolgozók boldogan néztek utána – de egy kicsit mégis fájt a búcsú.
„Mindig boldogok vagyunk, amikor valaki végre hazatalál” – mondta Cox. „De azért mindig hiányoznak is egy kicsit.”
