Lilla hatéves volt, amikor végleg elvesztette a látását. Egy ritka genetikai betegség, amit már korábban is gyanítottak, de akkor vált valósággá, amikor az orvos végleg kimondta: „A látása nem fog visszatérni.”
Aznap este Lilla csendben ült az ágyán. Nem sírt. Csak az ujjait mozgatta a takarón, mintha keresne valamit. Vagy valakit.
A szülei próbáltak erősek maradni, de az a fajta csend, amit Lilla körül teremtett a vakság, még a legerősebb lelkeket is megtörte volna. Az anyukája képtelen volt kimondani a tényt, az apja pedig próbálta a gyerekmeséket „sötéten is érthetőre” alakítani. Egyre kevesebb sikerrel.
De aztán jött Csillag.
Egy vakvezető kutya program részeként ajánlották fel Lillának. Az alapítványnál azt mondták: „Ez a kutya nem olyan, mint a többi. Ő is megküzdött már az élettel.” És valóban. Csillag, a fekete labrador, korábban egy autóbalesetben sérült meg, majd hónapokat töltött rehabilitáción. A bal szeme kicsit opálos volt – mintha egy csillag fénye ragadt volna benne.
Az első találkozásuk… nos, az olyan volt, mint egy Disney film, csak popcorn nélkül.
Lilla először nem akarta megérinteni. „Nem látom őt. Mi van, ha nem tetszem neki?” – kérdezte halkan. A kutya nem várt sokáig. Odaült a lány lábához, és finoman hozzáért az orrával a kezéhez.
– Szia… – suttogta Lilla. – Te is félsz, ugye?
És attól a pillanattól kezdve, mintha mindig is ismerték volna egymást.
Az első hónapok furcsák voltak. Csillag tanította Lillát, hogyan közlekedjen az utcán, hogyan érezze a világot máshogy. Nem volt könnyű. Lilla sokszor elesett. Néha mérges lett. Néha zokogott.
De Csillag minden egyes alkalommal visszanézett rá. És sosem mozdult el. A legmélyebb mélypontokon is ott volt. Mint egy hűséges árnyék, akiben valahogy több volt a fény, mint bárki másban.
Az egyik nap az iskolában különleges nap volt: „Nyitott szemmel a világra” – ez volt a címe. Minden gyereknek be kellett csuknia a szemét, és úgy kellett végigmenniük egy pályán. Volt, aki sírt. Volt, aki elnevette. De amikor Lilla és Csillag érkeztek, néma csend lett.
A kislány határozottan, magabiztosan, Csillag mellett végigsétált az akadálypályán. Nem botlott meg, nem tévedt el. Minden egyes lépésnél hallatszott, ahogy halkan mondja: „Itt vagy? Jó. Mehetünk.”
A végén a tanárnő sírva ölelte meg.
– Lilla, te látsz. Nem úgy, mint mi, de látod a lényeget.
És talán tényleg így volt.
Azóta eltelt két év. Lilla már szavalóversenyt nyert, ahol a „Legjobban átélt vers” díjat kapta. Az volt a címe: „A világ, amit nem látok, de érzem.” Csillag végig ott ült a színpad előtt. Még akkor is, amikor mindenki állva tapsolt, ő csak csendben bólogatott. Mintha azt mondaná: „Ügyes vagy, kicsim.”
Az emberek gyakran kérdezik Lillát, mit szeretne lenni.
Ő mindig azt mondja:
– Vakvezető kutya kiképző. Vagy költő. De leginkább kutya, aki segít másokon.
És mikor nevetnek, hozzáteszi:
– Tudod, ha valaki nem lát, attól még lehet világossága. Én a csillagomnak köszönhetem az enyémet.