A Szilasliget utcában mindenki tudta, hogy ha valaki kézbesítési körzetbe kerül, a 12-es háznál jobb, ha tartja a távolságot. Ott lakott ugyanis Guba – egy hatalmas német juhász, aki minden postást legalább egy morgással vagy ugatással tisztelt meg. A helyiek csak félig viccesen jegyezték meg: „Aki túléli Gubát, az megérdemli a fizetését.”
Aztán jött Laci.
Laci már nem volt fiatal postás, de lelkes. Ősz hajjal, örökké mosolygós arccal biciklizett minden nap végig a körzeten, és az volt a mániája, hogy minden házi kedvenccel jóban akart lenni. „Nem lehet, hogy valaki egy életen át csak morogjon!” – mondogatta.
Amikor először hozta a leveleket a 12-eshez, Guba már a kerítésnél állt. Hatalmas mancsaival felágaskodva verte a deszkát, és úgy nézett Lacira, mint aki kvízt tölt: vajon barát vagy ellenség?
Laci megállt, zsebéből előhúzott egy csík szalámit, és a kerítésen átnyújtva megszólalt:
– Na, barátkozhatunk?
Guba előbb csak szimatolt, aztán lassan elvette. Nem morgott. Ez már fejlődés volt.
Pár hét múlva Guba már várta Lacit. Nem ugatott, csak állt, figyelt, és ha Laci hozott egy kis nasit, békésen elfogadta. Barátság született – ami egy átlagos hétfő reggelig tökéletesen működött.
Azon a reggelen Laci szokás szerint jött, de Guba most nem várta. Az udvar csendes volt, a kerítésnél nem volt mozgás. Laci először csak legyintett: talán a gazda elvitte állatorvoshoz. De mikor már harmadik napja nem látott életet a ház körül, aggódni kezdett.
Egy péntek délelőtt, amikor épp a postaládát nyitotta, észrevette, hogy a kerítés egyik deszkája elmozdult. Valaki – vagy valami – megpróbálhatta kiszabadítani magát. Közelebb hajolt. A deszkák mögül egy barna orr kandikált ki. Guba!
– Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte halkan.
A kutya szemében félelem volt. Nem ugatott. Csak nézett, remegett, és valahogy próbált eljutni Lacihoz.
Laci nem habozott. Átugrotta a kerítést. Az ajtó résnyire nyitva volt. A házban csend honolt, de a levegőnek furcsa, áporodott szaga volt.
A nappaliban a gazda – egy idős úr, Imre bácsi – ott feküdt a földön. Elájult. Valószínűleg már egy napja nem kelt fel.
Laci azonnal hívta a mentőket. Amíg megérkeztek, Guba lefeküdt a gazda mellé, és az orrát a férfi tenyerébe dugta, mintha ezzel is azt mondaná: „Itt vagyok, vigyázok rád.”
Az orvosok szerint a férfi valószínűleg kiszáradt és leesett a vércukra, de időben érkeztek – köszönhetően annak, hogy valaki nem adta fel az ugatást, a kaparást, a várakozást.
Guba azóta hős a környéken. Laci pedig azóta sem indul útnak anélkül, hogy ne lenne a zsebében egy szelet szalámi – tisztelet a bajtársaknak.