Egy kutya, két világ – és az újratalálkozás

A 102 napos hűségpróba

A nevem Luca. A kutyám neve Max. És ha valaki nekem azt mondja, hogy egy kutya nem képes csodákra, én csak annyit válaszolok: akkor te még nem ismerted Maxet.

Max egy border collie keverék volt – okos, játékos, mindig figyelt rám, mintha minden rezdülésemmel összhangban lenne. Olyan kutya, aki nem csak a labdát hozza vissza, hanem a lelkemet is, amikor darabokra hullik.

Egy nyári délután elmentünk kirándulni a Bükkbe. Sosem engedtem el pórázról, de aznap valahogy… valahogy minden más volt. Egy hirtelen zaj – egy motoros a távolban – és Max ijedten elrohant.

Azonnal utána. Ordítottam a nevét, végigrohantam a domboldalon, még a bokrokba is beestem. De semmi. Aznap estig kerestem, sírva, kétségbeesve. Másnap is. Azután minden nap.

Eltelt egy hét. Aztán kettő. Plakátok. Facebook posztok. Kutyás csoportok. Semmi.
A szívem lassan összetört. De minden este kiraktam egy tál vizet az udvarra. Hátha.

A 45. napon egy hívás: „Láttuk egy fekete-fehér kutyát Bélapátfalván, nagyon vékony volt, de barátságos.” Odamentem. Nem ő volt.

A 70. napon egy nő írt, hogy az erdőszélen láttak egy kutyát, aki egy kidőlt fatörzs mellett alszik minden este. Odamentünk. Semmi. Csak egy madárijesztő, és a remény, ami megint elporladt.

És akkor jött a 102. nap.

Egy idős bácsi hívott fel, reszketett a hangja:
– Kislányom, itt van egy kutya. Ránk bámul, nem mozdul. Minden reggel itt van a kerítés előtt. Kötve hiszem, hogy kóbor… olyan okos a szeme. Nem hiányzik valakinek?

Elküldte a képet. A kezem remegett. Az volt. MAX.

Rohantam. Amint megálltam az autóval, ott állt a kapuban. A szemei könnyesek voltak – vagy csak az enyémek tükröződtek benne? Nem futott, csak lassan, méltósággal sétált felém. Amikor odaléptem, lefeküdt a lábam elé. Ő még mindig emlékezett. És hazatalált. A maga módján.

Max 102 napig vándorolt. Erdőkön, szántóföldeken, falvakon át. Csontsovány volt, a mancsai sebesek. De a szíve? Az erősebb volt, mint valaha.

Soha nem fogom megtudni, mit látott, min ment keresztül. Csak azt tudom, hogy nem adta fel. Ahogy én sem.

És minden este, amikor együtt fekszünk a kanapén, csak annyit suttogok a fülébe:

„Köszönöm, hogy hazataláltál.”

eredeti cikk