Vannak kutyák, akik tanítanak minket élni. És vannak, akik megtanítanak búcsúzni. Ez itt egy ilyen történet.
Egy kis hegyi faluban élt János bácsi, 74 éves, nyugdíjas erdész. Évtizedeken át járta az erdőt, ismerte minden fáját, bokrát, és azt is meg tudta mondani, hol mikor nyílnak a vadvirágok. Csendes ember volt. Özvegy. Egyedül élt, de nem magányosan, mert volt társa: Zorka, egy öreg golden retriever.
Zorka sosem volt hangos vagy ugrálós kutya. Bölcs volt, nyugodt és ragaszkodó. Ő nem kért semmit – csak mindig ott volt. Amikor János bácsi hajnalban útnak indult, Zorka már ott állt az ajtóban. Ha rossz nap jött, ő csak ráfeküdt a gazdi lábára. Ha jó, együtt sétálták végig a patakpartot.
De az idő múlik, és egy reggel János bácsi nem jött ki az ajtón.
A szomszéd szólt a lánynak, Évinek, aki hetente egyszer látogatta meg az apját. Valami fura volt: Zorka ott ült a ház előtt, nem mozdult, de a szeme… az valahogy tudta. Évi bement. János bácsi az ágyban feküdt – már nem lélegzett.
Az orvos szerint álmában ment el. Csendben, békében. De Zorka azóta sem lépett be a házba.
A temetés után mindenki próbált új otthont keresni a kutyának. A család Budapesten lakott, de Zorka nem tűrte a zajt, a bezártságot, a liftet. Egy hét után visszahozták a faluba.
És Zorka innentől kezdve minden áldott nap kiment a temetőbe. A falu szélén, egy kicsi földúton keresztül, esőben, hóban, szélben. Mindig ugyanabban az időben. Leült a sír mellé, és csak nézett. Volt, hogy órákig.
Egy nap a falu gyerekei látták, ahogy egy plüssmackót cipelt a szájában. Odatette a sírkő mellé. Másnap egy régi labdát. Harmadnap egy szakadt zoknit. Valaki később azt mondta: „Amit otthon talált, azt vitte el, hogy megossza vele.”
Hetek teltek el. A kutya nem tört össze, nem vesztette el a lendületét – de már más volt. Halkabb. Mélyebb. Mintha egy láthatatlan kötélen keresztül még mindig ott lett volna vele a gazdi.
A faluban mindenki ismerte. Volt, aki vinni akarta haza, de ő mindig kiszökött. Vissza a házhoz. Vissza a sírhoz.
Egy év telt el. Zorka ősszel már nehezebben járt. A ház hideg volt, de ő nem hagyta el. December elején egy nénike hozott neki meleg takarót, de Zorka már csak alig evett. Aztán egy reggel a sírkő mellett találták meg – összegömbölyödve, a fejét a kőnek döntve. Mintha csak oda feküdt volna aludni.
A temető gondnoka azt mondta:
„Ketten voltak egész életükben, és ketten maradtak azután is.”
A család kérésére Zorkát a gazdája mellé temették el. A sírkövön azóta ott áll:
„A legjobb barátom.”
És talán ez az egy mondat elég is. Mert Zorka nem kérte, hogy emlékezzenek rá – de a története olyan, amit nem lehet elfelejteni.
