A kutya, aki minden nap a vonatnál várt

Bundi – Az utolsó peronőr

A kisváros vasútállomása nem volt különösebben figyelemre méltó. Egy régi, kopott épület, pár rozoga pad, némi galambszag, és a jól ismert vonatfütty, ami reggelente felszántotta a csendet. Mégis, volt ott valami… vagy inkább valaki, akinek jelenléte megváltoztatta a hely hangulatát. Egy kicsi, szürkésbarna, kócos kutya, akit csak úgy hívtak: Bundi.

Bundi minden áldott reggel megjelent a peronon. Ugyanott ült le, ugyanabban az időpontban. Nem kéregetett. Nem zavart senkit. Csak nézett. A sínek irányába bámult, mintha várna valamire – vagy inkább valakire.

Az emberek először csak csodálkoztak rajta. Aztán megszokták. Végül elkezdték szeretni. Volt, aki enni hozott neki, más vizet. A gyerekek megsimogatták, a felnőttek fényképezték, de Bundi soha nem mozdult messze a perontól.

Aztán jöttek a történetek. Egy idős hölgy mesélte el először:
– Ez a kutya régebben egy bácsival járt ide. Mindig ugyanazzal a vonattal érkeztek. A bácsi leszállt, a kutya meg ujjongva várta. Egymás mellé ültek a padra, aztán elindultak haza.

A bácsit Lászlónak hívták. Egyedül élt a város szélén, a kutyája volt az egyetlen társa. Hetente többször utazott a városba, postára, boltba, néha csak úgy, megszokásból. Bundi mindig vele tartott, néha felszállt, máskor csak várta, míg visszatér.

Aztán egyszer László bácsi nem tért vissza. Egyik reggel a vonaton lett rosszul. Szívroham. A mentők már nem tudtak rajta segíteni. A város hirtelen egy csendes emberrel lett szegényebb – és Bundi egy minden volt gazdával.

De senki nem mondta meg neki, hogy vége.

Másnap reggel a kutya ott volt. Ugyanott. Ugyanabban az időben. És várt. Majd újra. És újra.

Az idő múlásával már mindenki ismerte a kis szellemet, aki a reggeli vonatot lesi. Bundi nem panaszkodott, nem keresett új otthont. Nem volt hajlandó továbblépni. A város többször próbálta örökbe adni, többen is hazavitték, de ő mindig visszaszökött. Egyesek szerint érezte az utat, mások szerint csak a szíve mutatta neki az irányt.

Volt, hogy messzire vitték, több falun is túlra. Egy hét múlva? Bundi újra ott ült a peronon. A város lassan elfogadta, hogy ő már az állomás része. Egy hűséges őrző, aki valójában nem is az élőket, hanem egy emléket őriz.

És aztán eljött az a hideg januári reggel. A gondnok találta meg. Bundi békésen feküdt a pad alatt, összegömbölyödve, ahogy mindig. De ezúttal már nem nézett a sínek felé.

Az emberek virágokat hoztak. Egy apró emléktáblát állítottak:

„Itt várt valaki, aki sosem adta fel.”

Mert Bundi nem csak egy kutya volt. Hanem egy szobor a hűségről. Egy történet, amit még a vonatok sem tudtak elsodorni.

eredeti cikk