Amikor Reka Krieg nekivágott Törökország egyik legendás túraútvonalának, a Lükiai-út-nak, fejben csak egy dolgot tartott: biztonságosan végigmenni a köves, meredek terepen. Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden – egy ismeretlen, nagy és bolyhos kutya léptei miatt, aki feltűnően kitartóan követte őt.
Krieg először csak annyit érzékelt, hogy valaki (vagy valami) mögötte halad. Ahogy meghallotta a lépteket, megfordult – és ott volt a kutya, közvetlenül a sarkában. Barátságos arca azonnal megmelengette a szívét, de a helyzet mégsem volt egyszerű: a túra kőkemény, a talaj sziklás és csúszós, a koncentráció létkérdés.
Krieg később elmondta The Dodo egyik videójában, hogy nem szerette volna, ha a kutya követi őt. Nem azért, mert ne kedvelte volna – épp ellenkezőleg –, hanem mert nem akart felelősséget vállalni egy idegen ebért egy nehéz, bizonytalan útvonalon. Egy plusz “utas” ilyenkor nemcsak aranyos társaság, hanem plusz teher is: víz, étel, veszélyek, döntések… és az a folyamatos aggódás, hogy baja eshet.
Csakhogy úgy tűnt, nem igazán volt beleszólása.
Ahogy haladt tovább, a kutya léptei ugyanúgy ott kopogtak mögötte. Még akkor is, amikor az állat láthatóan próbált “lopakodni”, mintha azt remélte volna, hogy észrevétlen maradhat. Krieg egy videóban nevetve mesélte: a kutya annyira sunyi módon követte, hogy néha el is tűnt a szem elől, de a hangja – a lépéseinek ritmusa – mindig ott maradt. Nem fenyegetőn, inkább… kitartóan. Mint aki eldöntötte: “jó, akkor mostantól együtt megyünk.”
A nap végére a kutya a táborhelyig is elkísérte. Ott már nem csak a “követő” volt, hanem egy új tag, aki velük vacsorázott, ott sündörgött a tűz körül, és úgy mozgott a kis társaságban, mintha régóta ismerné őket. Estére Krieg már meglepően gyorsan megszokta a jelenlétét – olyannyira, hogy amikor egy másik csapat elzavarta a kutyát, hirtelen furcsa, üres érzés maradt utána.
A kutya pedig – és ez volt az igazán szíven ütő rész – nem “megsértődött” és eltűnt, hanem azok után indult, akik elkergették. Mintha bármilyen figyelem, bármilyen kapcsolat jobb lenne, mint a magány.
Ebben a pillanatban Kriegben valami átfordult. Azt mondta, ez a jelenet erősen emlékeztette a saját viselkedésére: arra, hogy ha valaki eltaszítja, mégis képes utána menni, kapaszkodni, ragaszkodni – a saját kötődési nehézségei miatt. Úgy érezte, mintha a kutya “tükröt tartana” neki. A felismerés annyira mélyre ment, hogy elsírta magát. Aznap este úgy feküdt le aludni, hogy hiányzott neki a kutya, pedig alig ismerte.
Másnap folytatta az utat, de a gondolatai újra és újra visszatértek hozzá. Azt hitte, ennyi volt: egy különös, szép találkozás a hegyek között, ami úgy múlik el, mint egy rövid álom. Napok teltek el, és a kutya nem bukkant fel. Krieg már kezdett belenyugodni, hogy valószínűleg soha többé nem látja.
Aztán a harmadik napon valami motoszkálásra ébredt.
A sátor körül lépteket hallott, és amikor kinézett, meglátott egy kutyát. A szíve nagyot dobbant – és amikor rájött, hogy ő az, a lelkesedése szinte kirobbant. Mintha a történet azt mondta volna: “még nincs vége.”
Innentől együtt folytatták a túrát. Krieg nevet is adott neki: Lycian. A kutya hűségesen ment mellette, és Krieg már a közös jövőjüket tervezgette fejben – csakhogy Lycian időnként elszaladt, és többször is szem elől tévesztette őt. Egy ilyen terepen ez fájóan valós veszély: eltéved, visszafordul, valaki elviszi, bajba kerül… és hiába van ott a kötelék, a hegy nem tárgyal.
Amikor Krieg végül befejezte a túrát, Lycian épp nem volt mellette. Újra eltűnt. Kriegnek tovább kellett mennie, és egy motoros felajánlotta, hogy kiviszi a városból. Ő felszállt, a motor elindult… és pár perccel később megtörtént az a filmes jelenet, amitől az embernek libabőrös lesz a karja: az út szélén ott volt Lycian.
A kutya észrevette őket. És azonnal futni kezdett utánuk.
Nem csak egy-két métert. Nem csak “hátha”. Hanem teljes erőből, kitartóan, feladni nem akarva – mintha az egész világon semmi más dolga nem lenne, csak az, hogy utolérje őt. A motor ment tovább, Lycian futott, és nem adta fel.
Amikor a motoros végül megállt, Kriegben összeállt a döntés. Azt mondta: abban a pillanatban tudta, hogy a sors “lepecsételte” ezt a történetet – Lycian vele marad. És innentől tényleg nem tágított mellőle.
A túra végén Krieg hazavitte magával Lycian-t. Azóta együtt építik az életüket, és Krieg szerint a kutya nemcsak fizikai biztonságot ad neki, hanem valami sokkal mélyebbet: érzelmi biztonságot is. Úgy fogalmazott, hogy Lycian érkezése előtt súlyos mentális nehézségei voltak, és szinte teljesen elzárkózott az emberektől. A kutya puszta jelenléte viszont erőt adott neki, és visszahozta azt a bátorságot, hogy újra kapcsolódjon másokhoz. Krieg hisz abban, hogy Lycian-tól kapta azt a kitartást, támogatást, szeretetet és gondoskodást, ami kellett ahhoz, hogy újra nyisson a világ felé.
Úgy indult neki a Lükiai-útnak, hogy “csak” végig akarja csinálni. Nem számított rá, hogy egy új legjobb barátot talál – főleg nem úgy, hogy az a barát konkrétan a semmiből a nyomába szegődik, eltűnik, majd három nappal később visszatér. De most már nem is kívánná másképp: ő ment túrázni, és közben rátalált valamire, ami túlmutat az útvonalon. Egymásra találtak – és azóta együtt mennek tovább.