Ez egy különleges este. Érzem.
Itt vagyunk a repülőtéren, a gazdámmal együtt. Mindenhol fények, hangok, illatok kavarognak, de én nyugodtan ülök, kék mellényemben, készen a feladatomra. Mert én nem csak egy átlagos kutya vagyok – én terápiás kutya vagyok. És ez a repülés most küldetés.
Az emberek körülöttem mosolyognak, amikor meglátnak. Néhányan meg is állnak, megsimogatnak, és én látom rajtuk: a feszültség egy pillanatra elszáll. Ezért vagyok itt. A repülőterek sok ember számára nyomasztó, zajos, stresszes helyek. De én itt vagyok, hogy nyugalmat hozzak.
A gazdám vezet engem, de mi csapat vagyunk. Amikor felsétál a repülőgép lépcsőjén, én követem, a farkam lassan csóvál. Tudom, hogy odafent, a magasban, valakinek szüksége lesz rám. Lehet, hogy szorong, lehet, hogy szomorú vagy csak retteg a repüléstől – de én ott leszek. Mert ez a dolgom.
És büszke vagyok rá.
Nem számít, merre megyünk, meddig tart az út, vagy milyen magasra emelkedünk. Nekem az számít, hogy ott legyek azoknak, akiknek épp egy kis nyugalomra, szeretetre vagy figyelemre van szükségük.
Nem érdekelnek a lámpák, a hangosbemondók, a biztonsági kapuk vagy a magasság. Engem egyvalami érdekel: jelen lenni. A szorongó kisgyereknek, az aggódó utasnak, a magányos néninek, akinek remeg a keze. Mellettük ülni, hozzájuk bújni – ez nekem minden.
Ma este is ezt fogom tenni.
Csendben, figyelmesen, szeretettel. Mert én egy terápiás kutya vagyok. Egy kis nyugalom egy őrült világban. Egy szívdobbanás, ami emlékezteti az embereket: nincsenek egyedül.